Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Sulci József
SULCI JÓZSEF 166 Volt úgy, hogy csak két nap voltunk egy helyen. Ahova kérték a munkást, oda mentünk. Ha például kikértek egy hónapra, akkor a láger adott mondjuk tíz napra száraz kosztot és már ott a helyen élelmeztek bennünket. A kórház után a vasútállomásra kerültünk. Teherautókra raktuk a fákat, vagy amit rakni kellett, például két méter széles, hat méter hosszú vaslemezeket is, ezeket valahova az építkezéshez szállították. Egyszer baleset történt. Öt vagy hat vaslemezt raktunk fel, voltak közöttük vastagabbak, vékonyabbak, össze lettek kötve olyan három milliméteres dróttal, úgyhogy nem sok tartása volt. Jöttünk ki az állomásról, és amint fordultunk ki a sarkon, megfeszült a kocsi, a hátsó része kinyílt és szétszakadt a drótkötés. A vaslemezzel együtt lecsúsztunk. Nekem hihetetlen szerencsém volt, a vaslemez a sarki ház kerékvetőjéhez csúszott neki. Nem tudom megmondani, hogy volt, mert pillanatok alatt történt az egész, csak azt vettem észre, hogy a lábam volt fölül, fejem lent és a lemez a torkomat szorítja, be volt ékelődve a lemez és a fal közé. Ha az a kerékvető nincs, a lemez leviszi a fejem. De az egyik fogolytárs lábának ment neki a vaslemez, a térden felüli részét jól összezúzta. Gyorsan kibillentettek valahogyan, kiszedtek és szaladtam be a táborba, közel volt az állomáshoz. A kapuban az őr kérdezte, hogy hova futok. Mondtam, hogy az orvosnőhöz, mert baleset történt. Hatvan-hetven év közötti lehetett a doktornő, olyan sovány, szikár, emlékeztetett a Vaszary Pirire, a színésznőre, de nagyon jó volt, segített, ha tudott. Szaladtunk ki vele, akkorra már a vaslemezt valamennyire felemelték, kivették a gyerek lábát, de már roncs volt. Aztán injekciót, vagy valamit adott neki, és el is vitték. Később megtudtuk, hogy nem tudták a lábát megmenteni, le kellett vágni. Olyan Hübele Balázs módra viselkedett a srác, mindig olyan kapkodó volt. A lemezek a kocsi közepén meg voltak láncolva, de a hátsó részük letyegett jobbrabalra, nem volt merevítő, meg akartuk azt is láncolni.- Jól van, nem kell azt, gyerünk! - aztán ráfizetett. És majdnem én is. Ez után már óvatosabbak voltunk. Ezek után a csoportunkat a vasútállomásra osztották be munkára a fűtőház építéséhez. Először le kellett bontani a még álló falrészeket, majd a mozdonyfordítót csináltuk meg. Ha a falakban nem volt repedés, azt még a mérnökök, építészek megnézték, és ha jó volt, lehetett rá építeni. A falbontásnál az egyik homlokfal elég erősnek bizonyult, rábeszéltük az oroszt, hogy kössünk kötelet a falra és egy mozdonnyal lerántjuk. Nagy nehezen bele is egyezett. Igen ám, de a vasútnak nem pontosan arra volt az iránya, mint ahogy le kellett szakítani a falat, hanem egy kicsikét srégen. A drótkötelet a mozdonyhoz rögzítettük és lassan megindult. A kötél megfeszült, de nem bírta ledönteni a falat, a kerekek forogtak a síneken. Tanakodtunk, hogyan legyen tovább. Valamelyikünk azt mondta a mozdonyvezetőnek, hogy gyorsabban rántsa mega falat. Meg is próbálta, de akkor a kötél megemelte a szeneskocsinak a farát és lerántotta a sínekről. Akkor aztán volt ám job tvoju maty a hadifogolynak, kiabált velünk az orosz, hogy miket találunk ki. Addig nem mehettünk be, míg a szeneskocsit fel nem tettük a sínekre. így csak este kilenc óra tájban értünk a lágerbe. Aztán le kellett szedni a falat, de abban már nem vettünk részt, mert másik helyre kerültünk. Még pár nap dolgoztunk a mozdonyfordító betonozásánál, aztán a mozgó villanytelephez tettek bennünket. Villanytelepen A mozgó villanytelep az oreli állomás déli részén egy vakvágányra volt állítva. Két mozdonyból és hozzá tartozó turbinákból állt, itt mint szénelőkészítők és -szállítók dől-
