Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Sulci József
goztunk, azzal fűtöttük a mozdonyokat. Jó hely volt, három műszakra jártunk dolgozni. Ezek a mozdonyok nagy teljesítményű gépek voltak, Sztálin-csődörnek becéztük, amiket az orosz filmekben is lehetett látni. Távolsági járatokra használták ezeket, Szibérián keresztül, Moszkvától egészen Vlagyivosztokig. A villanytelep az egész várost ellátta villamos árammal. Elláthatta, mert nagyon kevés ház volt, ahol villanyvilágítás volt. Állandóan fűteni kellett, az egyik turbina megállás nélkül dolgozott. A másik csak éjjelre volt bekapcsolva, gondolom a világítás végett. Mi csak lapátoltuk a szenet, alig-alig volt pihenő - nagy mozdonyok voltak ezek, zabálták a szenet. Amikor bedobtuk a szenet, levegőt fújattak rá, ami szétdobta. Az egyik éjjel robbanás volt, szerencsémre nem az én műszakomon. Gyutacs, vagy valami robbanóanyag került a szén közé, a bányarobbantásnál nem voltak elővigyázatosak, nem olvasták meg, hogy hány robbanás volt. Voltak sebesültek, de hogy halott volt-e, azt nem tudom. Pár nappal ez után tettek a szá11ítóbrigádhoz. A munkahelyre mindig őrök kíséretével mentünk, ezek vigyáztak ránk, hogy meg ne szökjünk, vagy a civilek ne bántsanak. A civil lakosság nem nagyon jó szemmel nézett ránk, sok volt a sebesült, a nyomorék, félkezű, féllábú, akik nagyon haragudtak a hadifoglyokra, sokszor meg is fenyegettek. Akad minden nemzetben ilyen, hogy kiabál összevissza. Ha elvesztették a családjukat vagy a házukat a háborúban, megvolt a harag. Már később, amikor nem hurcoltak se ide, se oda, és volt időnk megismerkedni, akkor már más volt a helyzet. Egyik alkalommal romeltakarításra vittek, a főutcán mentünk az út szélén, a járda mellett. A fának volt támaszkodva egy rokkant mankóval a kezében és elkezdett kiabálni, szidni minket, majd a mellette elhaladó foglyot fejbe ütötte a mankójával. Az őr ezt meglátta, nekiment, a puskatusával úgy mellbe vágta, hogy elesett és szidta őtet, hogy fegyvertelen hadifoglyot nem szabad bántani. Ha valami baja lett volna a fogolynak, az őrt csukják be érte, mert hagyta bántani. Az őrök velünk szemben nem voltak durvák, nem bántalmaztak, de azt megmondták, hogyha szökni próbálunk, ellövik a lábunkat, vagy megvernek. Szökésről közel kétezer kilométer távolságból élelem és nyelvtudás nélkül józanul gondolkodó ember nem spekulált, lehetetlen lett volna, nem is említve a szigorú ellenőrzést. A városban több helyre jártunk dolgozni, láttuk, mennyire tönkre volt téve. A főutcán végig mindkét oldalon romokban hevertek az épületek, gyárak, a villanytelep, ilyen pusztítást csak a kurszki állomáson láttunk - égnek meredező falak, lógó vas és beton. A farészek már nem voltak a romok között, mert ezeket télen kiszedte a lakosságtüzelőnek. Szomorú látvány volt. A civilek mondása szerint Orelnak a háború előtt száz-száztízezer lakosa volt, amikor mi oda kerültünk, tizenöt-húszezren maradtak. A háború alatt itt nagy csaták voltak, a kurszki kiszögellés elleni áttörési kísérletek idején sokat szenvedett ez a hely, a németek itt nagy erőket vetettek be az oroszok ellen, itt játszódott le a híres kurszki csata egyik ütközete. Mcenszk Augusztus közepe táján kijelentették, hogy egy kétszáz fős csoportot átvezényelnek egy közeli munkahelyre, ott lesz a szállásuk is. 18-án sorakozót parancsoltak: akinek a nevét olvassák, lépjen ki. Az enyémet is olvasták, kiléptem. Egy században voltunk a Dohaival, vártam, hogy majd őtet is olvassák. Abban bíztam, hogy együtt maradunk, de őt nem szólították. így váltunk el, még aznap autókkal elvittek minket Őreiből, ötven kilométerre északra, Moszkva felé, egy Mcenszk nevű városkába. Ötnapi száraz kosztat kaptunk, azt hittük, távolabb visznek. Ez a város valamikor vallási központ 167
