Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)

Sulci József

SULCI JÓZSEF

162 ban vették, máshol már csak keskenyebb árkok voltak, nem voltak olyan veszélyesek.

Egészségügyi szempontból ezek voltak a legrondább helyek, de ez kényszermegoldás volt. Kellemetlenség volt, de a hadifogoly nem kapott mást, csak ilyet. Még ha magyaroknál is lettünk volna, vagy akárhol, mert a hadifogolytáborok egyformák voltak.

A három hét karantén volt a legnehezebb időszak a lágerben. Az ember mindig éhes volt, mert kevés volt az élelem, a tétlenségben mindig csak arra gondoltunk, csak meséltük egymásnak, hogy otthon mit főznek, hogyan csinálják. A sok beszéd közben az ember akaratlanul is nagyokat nyelt, főleg akkor, amikor valami jó falatról volt szó, rétesről, kalácsról vagy túrós töpörtyűs tésztáról. Ilyenkor a gyomrunk mozgott, korgott, még a nyálunk is csurgóit. Mindig éhes voltam, ezért a kajaosztásnál megpróbáltam kétszer beállni a sorba. Amikor kiáltották a sorakozót az ennivalóhoz, mindig siettem, hogy az első tíz között legyek. A katonasajka mindig a derkunkon lógott, így bárhol voltam, mindig sikerült az első tíz közé állni. A porciót ügyesen befaltam, majd megint sorba álltam, így többször is sikerült duplához jutni. Aki osztotta az ennivalót, számolta, hány adagot mert ki és ha a százat kiadta és látta, hogy többen vagyunk, már kiabált és nem akart adni. De a száz fő vezetője azért kikövetelte, hogy a hátralevő egy vagy kettő embernek is kiadja az adagot. Apró halból is főztek levest, ezt sokan nem szerették, ilyenkor én két-három porciót is megettem, még a kulacsba is töltöttem, így tudtam magamat táplálni. Apám és a sógora is voltak hadifogságban, még az első világháborúban, ők mindig szokták mondani, hogy a lágerben kevés a koszt, ott mindent meg kell enni és ha lehet, ki kell menni a lágerből dolgozni, mert kint mindig akad valami, amit meg lehet enni, az ember mindig kap valamit, például ha dolgozik valakinek.

Az első munkák

A karantén letelte után átengedtek minket a régebben ott levő foglyok közé. Az első napokban zömmel takarításhoz vitték az embereket. Az első munka az volt, hogy a lágerben levő összes embert felsorakoztatták százas csoportokba és indítottak ki a lágerkapun, a lágertől másfél-két kilométerre levő romos épületekhez. Ott már a régebben szétbontott falakból kiszedték és megtisztították a téglákat és a féltéglákat, ezekből mindenkinek két darabot kellett bevinni a lágerbe. Ötezer ember kétszer fordult és már bent volt húszezer tégla, ezekkel kezdték aztán a javításokat, a lerombolt falakat felépíteni. Volt ember, volt hadifogoly, olcsóbb volt azt kiküldeni. Már később volt olyan is, hogy sorba állítottak, aztán adogattuk a téglát tovább, egyik fogoly a másiknak, egy-kettő megvolt az is.

Aztán kiszedték közülünk azokat az embereket, akik építkezésen dolgoztak - kőműveseket, ácsokat -, és máris kész volt az építőbrigád. Ebből az építőcsoportból is vittek ki embereket, akik kint a városban elkezdték a helyreállítási munkákat, mert a városnak 70-75 százaléka romokban hevert. A legtöbb helyen a romok alatti pincékben laktak a civilek. Egy tízes csoporttal az oreli városligetbe osztottak be munkára engemet is. Szabadtéri színpadot kellett rendbe tenni. Az öreg deszkákat leszedtük, egy részük már le is volt szedve, az oszlopokra erősebb hevederszerű lapokat tettünk, azt deszkáztuk le. A ligetben ritkán voltak a fák, főleg gyönyörű, vastag hársfák voltak, éppen virágoztak, nagyon jó illat volt. A Dobaival megbeszéltük, hogy felmegyek egy hársfára és szedek virágot, megszárítjuk, és jó lesz teának. A vizek itt nem voltak valami jók, csak forralt vizet kaptunk, beledobtak egy kis teát, ami megszínesítette. Dobait mint tolmácsot is fel tudták használni, megbeszélte az őrökkel, hogy