Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)

Sulci József

felmegyek a fára virágot szedni. Felmásztam és szedegettem a virágot. Míg fent voltam, a fa alá letelepedett két fiatal nő. Ott ücsörögtek, beszélgettek, én megvártam, hogy majdcsak elmennek, mert már az ingem alja tele volt virággal. De nem mozdultak, így én mentem lefele. Ahogyan ereszkedtem le, egy darab száraz ág letörött és a nők közé esett. Felnéztek, megláttak és azt mondja az egyik:- Sto tam gyelás, job tvoju matyl - őnáluk az olyan megszokott volt a káromkodás. Akkor még nem is nagyon értettem, mit mond, és megálltam, de ő csak mondta, integetett, hogy lefelé. Lejöttem, megfogta a karomat és valamit magyarázott, majd fenyegetett:- Ti germán*. - aztán magára mutatott. - Ja partizán v Leningrad'!, ti szi sztrijali ja! Mondta, mint a gép, hogy én őrá lőttem a háborúban, fenyegetett, rázott, policajt emlegetett, úgyhogy kénytelen voltam a Dohainak kiabálni, hogy jöjjön oda. Odajött és annak mondta tovább, hogy ő megismert engemet, én lőttem meg őtet az erdőben Leningrádnál. Szétbontotta a blúzát, mutatta a mellét, majd letolta a bugyiját, és a farán is egy nagy sebhely volt, hogy ezt én lőttem át. Dobai megmagyarázta neki, hogy mi magyarok vagyunk, nem németek és hogy mi nem is voltunk a fronton, mutattam neki a kis zsebfényképeimet, amiket sikerült megmentenem. Amikor az őrök motoztak, fel kellett tennünk a kezünket és megfigyeltük azt, hogy csak könyöktől lefelé motoznak, végighúztak a derekunkon át le a lábszárig, aztán mehettünk tovább. A fényképeket egy gumival erősítettem a csuklómhoz, így nem találták meg. Volt közöttük katonai képem is, és több civil kép, köztük lányok fényképei, apám, anyám és a húgom képei. Mikor ezeket megmutattam a nőknek, megnyugodtak.

Aztán a nő elővette a táskáját és kérdezte, éhes-e vagyok. Bólintottam, hogy igen, mondtam, mutogattam, hogy a lágerben kevés a kaja, kicsi a kenyér, ő erre kivett a táskájából egy darab kenyeret meg szalonnát és kérdezte, van-e késem. Elővettem a kést, ami nem volt más, mintegy kikalapált szeg, amit megélesítettem a kövön, egyik oldala görbe volt, mint a kard. Ahogy meglátta, kinevetett. Elvette és elvágta vele a kenyeret kétfelé, majd a szalonnát is, egyik részt nekem adta. Kétfelé vágtam és kiabáltam a Dohainak, mert ő már akkor visszament, de csak olyan tíz-tizenöt méterre lehetett. Amikor odanyújtottam neki, a nő meglátta és visszahúzta, majd a nála maradt részt odaadta a Dobainak. Azt kérdezte, hogy mi testvérek-e vagyunk. A Dobai mondta, hogy nem, de szomszéd faluból vagyunk, aztán a másik nő is adott a kosztjából. Megettük a kapott ennivalót, a Dobai elment, én maradtam, mert a fényképeket még nézegették tovább. Megkérdezte, minek a virág az ingem alatt. Mondtam neki, hogy teának, csájnak, a csá/t azt már tudtuk, hogy tea, és akkor megint nevettek, és hogy az mire jó? Magyaráztam, hogy köhögés ellen, közben köhögtem, meg köptem, mondtam, hogy »karasö«, és akkor megint nagyot nevettek. Flogy meg-e értettek, nem tudom. A fényképeket visszaadták, majd a karórájára mutatott, dél volt. Azt mondta:- Zajtra tadi - hogy holnap itt üljünk le a fa alá, és majd ők jönnek, hoznak valamit enni. A Dobainak mondtam, hogy holnap tizenkét órakor menjünk megint a fa alá, hoznak valami ennivalót. Összenevettünk, hogy amilyen rosszul kezdődött, olyan jól végződött a találkozás. Aztán három-négy napig találkoztunk, és mindig hoztak kenyeret, vajat és halat. Hogy mit csináltak ők Orelban, nem tudom, mert annyira nem tudtunk velük beszélni. De nagyon tetszett nekik a fénykép, meg hogy magyar - valamit nekik is tudni kellett, hogy a magyarokkal nem volt olyan nagy probléma. Minket az oroszok jobban elszíveltek, eltűrtek. De a németeket nagyon utálták az oroszok, ebből tudjuk, hogy mi volt. Minket se kedveltek, de nem utáltak annyira, mint a németeket.

163