Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Sulci József
azt mondták, álljunk ahhoz a táblához, amelyiken olyan jel van, mint a karunkon. De a kutya füle tudta, hogy mit jelent ez. Minket, az l-es osztályú jelzéssel bekísértek a fegyház udvarába. A fegyház három méter magas fallal volt bekerítve, és még ennek a tetején befelé hajoló szögesdrót volt kihúzva több soron. Amúgy szép téglaépület volt, tényleg lehetett látni, hogy no, ez börtön. A fegyház épületében cellákban szállásoltak el, egy cellába hat személyt dugtak be. Üres volt, semmi bútordarab nem volt benne, körülbelül két méter széles, három és fél méter hosszú, a nagyobb cellákba nyolc-tíz embert is tettek. Csak bent a börtönudvarban tudtuk meg, hogy mit jelentnek a jelek: a kondíció osztályozása volt, minket ezzel már munkára szortíroztak. A háromvonásosakat el is eresztették. Pár napig a fegyházban csellengtünk, és rájöttünk, hogy milyen könnyen megszabadulhattunk volna: piros ceruzánk volt, csak a karunkra kellett volna még egy vagy két vonalat húzni. De már későn jöttünk rá. Pár nap múlva összeállítottak egy magyar szakaszt, és a vasútállomásra vitték dolgozni, én is belekerültem. Az őrzésünkre tíz fegyveres katonát adtak, ezek kíséretében mentünk. Az állomáson be volt állítva egy szerelvény negyven-ötven vagonnal, amikbe boroshordók voltak berakva, ezekbe kellett ivóvizet hordani. Azt mondták a katonák, hogy a szerelvénnyel németeket visznek Oroszországba dolgozni. Egy őrrel három ember ment, két-két vödörrel, egy hordóba tizenkét-tizenöt vödör vizet kellett önteni. Mint afféle katonák, mi is haragudtunk a németekre. A vizet a mozdonyok vízfeltöltő csapjából hordtuk, nem ivóvíz volt, de meg lehetett inni azt is. De az a csap nagyon messze volt, és közben bombagödrök is voltak ott, mert nagyon megbombázták az állomást: azokból is vittünk vizet. A katona az katona, mindig kivégez valami disznóságot. Mikor aztán feltöltöttük az edényeket, mehettünk vissza a telepre. Arra nem is mertünk gondolni, hogy mi is a vagonokba kerülhetünk. Másnap reggel újból sorakozó volt, de csak a magyaroknak. A mi századunk is belekerült a menetbe, tíz óra tájban indítottak az állomásra. Szigorú őrizet volt az egész úton, minden tíz lépésre őrök voltak, és mégis volt olyan személy, aki megtudott szökni. A fegyházban civil ruhát vett pengőért és a menetbe már abban sorakozott. A városba érve egyik utcasarkon szökött meg. Az őr, aki utána jött, még nem fordult be sarkon, az illető hirtelen kilépett a sorból, megfordult és szembe ment az őrrel. Az őrök ezt nem vették észre és így sikerült neki meglépni. Biztos soproni volt és ismerte a terepet, azt az utcasarkot is, ahol lelépett. Az út kifelé Az állomásra érve egy vagonba negyven-ötven-hatvan foglyot szorítottak be, attól függően, milyen volt a vagon. Abba a szerelvénybe pakoltak be, amit mi rendeztünk el egy nappal az előtt. Nem mertük bevallani a többi katonának, hogy milyen víz az, mert megvertek volna. Sopronból május utolsó napjaiban, este indultunk. A konyha egy vagonban volt, a szakácsokkal együtt. Reggelre, mire Szombathelyre értünk, minden szakács megszökött. Ott nem volt őrség, és valahogy sikerült nekik. Valószínűleg ők is ismerősök voltak arrafelé, hogy tudták, hogy erdő van ott közel, vagy valami, ahol elbújhattak. Az útvonalunk Szombathely, Zalaegerszeg, Nagykanizsa, Kaposvár, Bátaszék, Baja. Néha kilökték a szerelvényt pihenőbe, mert nem volt szabad a pálya, főleg ha egyvágányú vasúton vittek és nagy volt a forgalom. Bátaszék előtt egy bakterháznál a nyílt pályán megállt a szerelvény ivóvíz-vételezésre, minden vagonból egy ember kiszállt, két vödörrel mehetett a kútra vízért. Ott időztünk, húzták a kúton a vizet, és nézelődtünk jobbra-balra. A bakterháznál lakás is
