Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Sulci József
csehek, jugoszlávok -, onnan irányították erre-arra az egyes csoportokat. Ott találkoztunk egy menetoszloppal, akik Pozsony felé mentek. Mi, felvidékiek mindjárt kiváltunk és csatlakozni akartunk hozzájuk, mondtuk, hogy mi csehszlovákok vagyunk és Pozsonyba akarunk menni. A katona mutatta is az irányt, merre menjünk, ekkor a csoportban zavar kerekedett és össze-vissza futkostak az emberek. A csoportban volt egy Böhm nevű őrmester, aki állítólag Horthy Miklós testőrségéhez tartozott, nagy derék ember, volt olyan száznyolcvan-százkilencven centi, magyarázta az orosz tisztnek, hogy mi is magyar katonák vagyunk, nem csehszlovákok. Erre föl utánunk lovagolt, és más irányba terelt le az útról, aztán egy kis kerülővel visszakerültünk a régi csoporthoz, ami dél felé haladt, Bécsújhely felé. Ha nincs ez a Böhm, akkor mi Pozsonyban kötöttünk volna ki. Később a főútról mellékútra tereltek Ebenfurth, Eisenstadt felé, majd ezeken keresztül a magyar határ felé közeledtünk. Az úton találkoztunk osztrákokkal, akiket Sopronból engedtek el. Ellátták őket igazolvánnyal és hazaindították. Azt mondták, majd mindenkit onnan engednek el, a lágerben lefertőtlenítenek minket, orvosi vizsgálaton megyünk keresztül, ellátnak papírokkal és mehetünk vígan haza. Nagyon örültünk ennek a hírnek, minél hamarabb oda akartunk jutni. Fogságban Magyarországon, Sopronkőhida Május 19-én, vagy 20-án délután négy óra tájban léptük át a magyar-osztrák határt. A határ közelében le is táboroztunk: azt mondták a kísérő katonák, itt éjjelezünk, majd holnap megyünk keresztül a városon. Ami élelem még volt, szétosztották. Ott éjszakáztunk a réten, de az őrséget mi adtuk, az orosz katonák egész éjjel aludtak, nyugodtan el is lehetett volna menni. Aztán mikor reggel felkeltünk - a katona nyugtalan, mikor már világosodik -, ők is felkeltek. Már menni akartunk, de az oroszok azt mondták, hogy majd csak tíz-tizenegy óra tájt indulunk. Bele is nyugodtunk, hiszen már Magyarországon voltunk. Tíz-tizenegy óra tájban láttuk, hogy Sopron felől katonák jönnek feltűzött szuronyokkal, amik a napfényben csillogtak. Hát ki gondolta, hogy hozzánk jönnek? Amikor odaértek, a kísérő katonák parancsnokának mondták, hogy sorakoztasson fel minket százasával. Megtörtént a sorakozó, hússzor öt ember egymás mellett, majd indítottak Sopronba. De már akkor a katonák sorfala között kellett menni, akik vállról levett puskákkal kísértek minden tíz-tizenöt lépésben. Ahogy a város szélére értünk, a sorból már nem engedtek kilépni, és civileket sem engedték hozzánk. Ekkor már gondoltuk, hogy valami itt nem stimmel. A civilek közül már odakiabáltak:- Titeket a fegyenctelepre visznek, hadifogságba, szökjetek el, ha majd adódik alkalom! - Hittük is, nem is, és aztán valóban úgy volt. A katonák a sopronkőhidai fegyházba kísértek. Szökni már nem lehetett, mert mindjárta levegőbe lőttek figyelmeztetésül. A fegyenctelep mellett a kőkerítésen kívül szögesdróttal körül volt kerítve egy jó nagy darab rét, minket ide tereltek be. Délben már kaptunk is főtt ételt. Utána orvosi vizsgálat volt, megkérdezték, van-e beteg közöttünk, és hogy az lépjen ki. Akik kiléptek, azokat külön irányították, azok mentek előre az orvosi vizsgálatra. Aztán mi következtünk, az orosz orvosok - volt velük olyan is, aki tudott magyarul - megtapogatták az izmainkat és a seggünk partját. Már akkor gondoltuk, hogy ez nem jó jel, de még mindig nem gondolkodtunk úgy, mint egy hadifogolynak kell. A karunkra piros ceruzával vonalakat húztak: egyet, kettőt, vagy hármat. A földbe le voltak ütve karók, mindegyiken egy tábla római számmal: I, II, III, és 157
