Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Sulci József
SULCI 156 is. találunk. A konyhakocsin pár darab kenyér volt és a sütőben hús, nem volt egészen megsülve, de nekünk nagyon ízlett a sok bab után. A vasúti síneken egy kilőtt páncélos volt, még füstölgött, ennek a robbanását hallottuk. Pár perces időzés után indultunk, mert már közeledett az este és úgy terveztük, hogy valami lakott helyen éjszakázunk. Sötétedéskor értünk egy vasúti viadukthoz, amely egy lapos, vizes völgyet hidalt át. Megállítottak az oroszok, letá boroztattak, mert hogy éjjel nem lehet tovább menni, majd reggel mehetünk. Reggel láttuk csak, hogy a viadukt egy része fel van robbantva, ekkor már dolgoztak ott magyar katonák, emelőkkel emelték fel a leszakadt vasúti részeket. A kőlábak voltak lerobbantva, és azok helyébe vasúti talpfákat raktak a hídszerkezet alá, ide osztottak be minket. Az oroszok azt mondták, hogy ezt megcsináljuk és aztán mehetünk haza. Egy-két nap dolgoztunk ott, de türelmetlenek voltunk, és egyik este sötétedés után többen meglógtunk, voltunk vagy tizenöten. Nem is nagyon törődtek velünk, amennyi ember meglógott, annyit mindig hoztak pótlásnak, mert az országúton nagy tömeg jött-ment mindkét irányban. Éjjel, amikor megszöktünk, Amstetten előtt a forgalomirányító orosz katonák az útról letérítettek, egy nagy, széles kapun mentünk keresztül és egy nagy kastélyba jutottunk. Ott már sok katona volt, és mi is letáboroztunk. Azt mondták, hogy holnap megyünk tovább hazafelé. Reggel felsorakoztattak és felkértek, hogyha van nálunk fegyver, adjuk le. Megnézték a hátizsákjainkat és a késeket, szuronyokat, borotvákat elszedték. Aztán a tábori konyha felé irányítottak, ahol kaptunk valami levesfélét, majd továbbmenve egy kétkilós téglaforma fehér kenyeret, ezt az oroszok sütötték. Ehhez még adtak egy nagy darab főtt marhahúst, akkora volt, mint egy emberi fej, ilyen darabokban főzték meg. Volt, akinek kisebb jutott, volt, akinek nagyobb. De tehetetlenek voltunk: a kést, meg mindent elvették tőlünk. Aztán azt mondták, megyünk haza, és hogy az úton még kapunk enni. Százas csoportokba állítottak és Sankt Pölten irányába indítottak. 2400-fős csoporthoz húsz orosz katonát adtak kísérőnek, azt mondták, azért jönnek velünk, hogy minket ne bántsanak a németek, vagy pedig a visszamaradt katonaság, a tolmács így fordította le. Úgy bántak velünk, mintha barátok lettünk volna, az úton nem akadályoztak semmiben. Azt mondták, hogy csak a magyar határig kísérnek, onnan már mehetünk haza. Vígan, dalolva meneteltünk, amikor megálltunk pihenni, vagy éjjeli szállásra, többször is eldaloltuk azt a nótát, hogy „Vissza jövök, mire lehull az akácfa fehérfürtös virága”. Nagyon örültünk, hogy élve, egészségesen átvészeltük ezt a világháborút. Melk városát érintve Sankt Pölten felé menetelve Krems városánál vonultunk el, de be nem mentünk. A csoportban valakinek volt térkép, így tudtuk meg, hogy eltértünk és Sankt Pöltentől már északra vagyunk, a Duna mentén jártunk. A Dunán több helyen gátakat láttunk félig megépítve. Voltak velünk tisztek is, ők mondták, hogy ezek duzzasztógátak vízi erőműkhöz, akkoriban még keveset lehetett hallani ilyen építményekről. A Duna folyását elhagyva végre Sankt Pöltenbe érkeztünk, ott pihenőt tartottunk, majd a város egy részén keresztülmentünk. A város szerencsésen megúszta a háború borzalmait, alig volt egy-két házon sérülés. Közel lehettünk Bécshez, mert a tisztek mondták, hogy ez már Bécsi-erdő, amin keresztülmegyünk Mödling irányába. Mödling előtt vagy után, erre már nem emlékszem, útelágazás volt, itt orosz katonák irányították a forgalmat. Bécs és Bécsújhely közötti összekötő autóútra értünk, ahol a keresztezésbe irányították a forgalmat, Bécs és Pozsony felé, majd délnek Bécsújhely irányába. Mindenféle alakulat volt ott - magyarok, lengyelek, szlovákok,
