Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Sulci József
Duna mentére vonultak. Álltunk az út mentén, integettek, mi is vissza nekik. Amerikai kézre kerültünk, de csak úgy, hogy keresztülmentek, semmi más nem volt. Elkezdődött a tanácskozás, hogy mi legyen, milyen irányba menjünk: nyugatra, az amerikaiak felé, vagy az oroszokhoz keletre, de senki sem tudott semmit. Ott már nagy keveredés volt, mert a németek tudták, hogy az orosz fogság az nem valami kellemes dolog. Sokan menekültek, hogy Steyrhez jussanak, mert ott volt a demarkációs vonal. Végül az lett, hogy az Ybbs mentén elindultunk Waidhofen felé, irány a Duna, majd az mentén hazajutunk, mert a hegyek között nem nagyon ismertük az utat. Este Waidhofenbe értünk, és ott szálltunk meg egy nagyobb faépületben. Vissza Magyarország felé Másnap reggel, mikor felébredtünk, látjuk, hogy előttünk az út másik oldalán egy nagy tér van és azon nagyon sok gépkocsi, amiket a visszavonuló németek hagytak el, mert az üzemanyaguk elfogyott, pár autóval vonultak nyugatnak Steyr felé. Kéthárom orosz tiszt volt ott a téren és kocsikat nézték. Meglepődtünk, de az oroszok is. Egy orosz tiszt odajött hozzánk és kérdezte, kik vagyunk, honnan jöttünk. Dobai Jóska 1915-ös születésű volt, a csehszlovák hadseregben töltötte le a tényleges katonai szolgálatot, ő tudott velük beszélni és elmondta, hogy kerültünk ide, és azt is, hogy fegyverünk nincs, azt még a határon elszedték tőlünk. Mondtuk, hogy haza akarunk menni. Jól van. Körülnéztek és mondták, hogyha valakinél mégis van fegyver, vagy szurony, azt adja le. Már előbb rájöttünk, hogy nem lehet szuronyt tartani, mert a németek nem nagyon kedvelték, ha volt nálunk valami fegyver, úgyhogy mire orosz kézre kerültünk, már abszolút semmik voltunk, már csak a gázálarctok volt meg, abban volt a cukor, meg a kanál. A tiszt - hogy milyen rangban volt, a fene tudja - barátságosan beszélt velünk, kérdezte, van-e sofőr közöttünk. Ha van, maradjunk ott és majd ezekkel az autókkal élelmet fogunk szállítani Pozsonyból Steyrig, ott találkoztak az orosz csapatok az amerikaiakkal. Azt mondta, hogy ő garantálja, hogy szeptember 1-jén igazolást kapunk, hogy az orosz hadsereg szállítói voltunk és ezzel hazamehetünk. Hatan voltunk sofőrök, én maradtam volna, de a többiek nem akartak, úgy vettük, hogy vagy igaz, vagy nem, nem tudjuk, így azt mondtuk, hogy nincs köztünk sofőr. Ő erre azt mondta, hogy kár, hogy nem tud rajtunk segíteni. És hogy meg fogjuk bánni, mert veszélyes az út hazafelé. De arra nem figyelmeztetett, hogy mi hadifogságba is eshetünk. Ki gondolt arra, hogy mi az a szeptember elseje? Aztán később, már a hadifogságban jöttünk rá, hogy az volt az egyezség, hogy azokat a magyar katonákat, akiket addig fognak el, kivihetik fogságba, az után a dátum után már nem. Ha mink azt tudtuk volna... Végül azt mondta, ha menni akarunk, menjünk a folyó mentén Amstetten irányába. Az egyik kollégánál volt térkép, arról irányultunk valamennyire, el is indultunk az országúton a mondott irányba. Egy helyen megállítottak az orosz katonák és eltereltek más irányba: azt mondták, hogy az út fel van aknázva, azért kell kikerülni. Alig mentünk öt-hat kilométert, amikor nagy lövöldözés volt, majd repülők is beavatkoztak a harcokba. A mi utunkat keresztezve egy SS-csapat, amely a dombok között vonult nyugati irányba, összefutottak az oroszokkal és harcba keveredtek. Ez előttünk, olyan két kilométerre történt, a domb mögött a vasúti kereszteződésben. Mire odaértünk, már csak a halottak maradtak, egy konyhakocsi fogattal, kocsissal. A konyhára bukva feküdt az egyik katona, másik meg a lovak között volt, ezeket bomba ölte meg, mert a kocsihoz közel volt a robbanás helye. Ahogy odaértünk, mindjárt azt néztük, mit 155
