Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Sulci József
SULCI JOZS 154 LL LU ládákat, lőszerládákat, páncéllemezeket, amiket fel lehetett fogatni autókra, vagy katonai hüvelyeket, de azokat már csak vasból gyártották, réz nem volt. Mindnyájunknak már volt ismert helye, ahova eljártunk és a ruhákért kaptunk valami ennivalót: kenyeret, tejet vagy krumplit, így mindig megtöltöttük a hasunkat. Én egy tanyára jártam fel, ami a dombon volt. Egy gazdacsalád volt ott, egy özvegyasszony és a lánya, olyan helyes szőke, tizennyolc éves volt. Két hadifogoly is dolgozott a gazdaságban, egyik jugoszláv volt, a másik ukrán. Volt ott négy pár ló, körülbelül harminc darab szarvasmarha, aztán a sertések és a baromfiak. Biztos, hogy volt nekik egypár hold földjük is, ott fent olyan fennsík volt. Többször is voltam náluk, és elég kedvesen fogadtak, talán azért is, mert a nevem nagyon németes hangzású. Már kezdtünk összebarátkozni, beszélni persze mindenki csak az anyanyelvén tudott, mutogatással és pár szó ismeretével közöltük a mondanivalónkat. A térképen megmutattam, hol lakunk. A háború menetéről alig tudtunk valamit, mert csak a német adást lehetett fogni a rádiónkon, ami még megvolt a Pokornynak. Volt közöttünk két sváb, akik megértették, de ők sem teljesen. Amikor megkötötték a fegyverszünetet, még mi aznap este se tudtunk róla. Másnap, május 9-én reggel felmentem a tanyára, hogy valamit megint cseréljek. Ahogy felértem, az asszony nagy örömmel fogadott:- Krieg fertig! - én meg csak néztem mint a borjú az új kapura, nem értettem. De az asszony csak mondta - Radio sprecht Krieg fertig! - mert volt rádiójuk.- Nicht verstehen - ráztam a fejem. Az asszony összecsapta a kezét, nevetett:- Krieg fertig, bum bum kaput! - Ebből aztán már valahogyan megértettem. Hogy vége a háborúnak. Kézen fogott és húzott befele a házba, magyarázott kézzel-lábbal, lányát húzta mellém, mutogatott rám, aztán a lányra, majd a kezünket összetette, összenyomta a fejünket, magyarázott. A katonaruhára mutogatott, mega kemencére, majd kinyitotta a szekrényt, civil ruhát vett ki, megint mutogatott, húzta le rólam a komiszt, a kemencére mutogatott. Forgattam a fejem jobbra-balra, a lányra néztem, az anyjára, a lány mosolygott, az anyja is nevetett, meg én is. Aztán az asztalhoz ültetett, ennivalót hozott és ettünk, a lány kínálgatott. Az asszony csak mondta, levette az esküvői fényképet a falról, magyarázta, majd egy hivatalos papírt vett ki a szekrényből, magyarázta Oroszországot, Voronyezsi, a Dont emlegette, a fényképen a férjére mutatott és mondta, hogy kaput. A képet és a papírt visszatette a helyére, aztán megint magyarázott, hogy a két hadifogoly elment haza - ezek elszöktek az éjjel, mikor a rádió bemondta, hogy vége a háborúnak -, nincs a háznál ember, maradjak ott. Jóllaktam, aztán már én magyaráztam, hogy visszamegyek a faluba és majd meglátom, talán visszajövök. Elköszöntem magyarul, ők németül, még távolról is, mikor visszanéztem, akkor is integettek. És hogy majd menjek vissza. Visszaérve a faluba már láttam, hogy ott is tudják, hogy vége a háborúnak, mert az emberek kint voltak az utcán. Mire lejöttem, már legalább tíz óra volt, gyorsan terjedt a hír. Volt egy nyergesi is velünk, Speier Jánosnak hívták, ő olyan tíz évvel idősebb lehetett nálam, ő tudott németül, amit megértett, azt nekünk is megmondta. Neki szoktam megmondani azt a pár szót, amit fent a tanyán mondtak és nem felejtettem el. Ahogy leértem, mondtam neki, mit magyarázott az asszony. Ő erre azt mondja:- Te hülye, azt akarta, hogy vedd el a lányát! - és jót nevettünk rajta. Aztán azt vitattuk, hogy most mit csináljunk, hogyan legyen tovább - eszembe sem jutott, hogy visszamenjek a tanyára. Minél hamarabb haza akartam menni. Déltájban nyugat felől, Steyrből páncélosok jöttek. Elöl egy német tank fehér zászlóval, aztán olyan öt-hat amerikai tank, mind amerikai zászlókkal, valahova a
