Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Sulci József
bászt. így sikerült november 20-ig az időt kihúzni. A komáromi Öregvárba állandóan jöttek a tartalékos katonák, akiket behívtak. Muzslaiak is, az Éles József és a Szekeres István, ezeket aknavetősökhöz osztották be, és Seregélyes pusztára indították. Nekem is ezekkel kellett volna mennem, de sikerült kimaradni, akkor éppen eltávozáson voltam. Őket elvitték, és mikor visszamentem, már akkor nem küldtek utánuk. Ezek ketten ott pusztultak el valahol azon a környéken. Ki a frontra, Berhida, és a visszavonulás Ásványráróig November 20-án már mindenkinek menni kellett, válogatás nélkül indították a csoportokat. Engem egy húszfős csoporttal Berhidára indítottak vonattal. Fehérvárba nem engedtek be, mert épp légiriadó volt és bombáztak. A vonatunk is majdnem kapott két bombát, de csak jobbról-baírói robbantak fel, többet nem is kaptunk. Már jó öt-hat óra volt, mikor beengedtek a városba. Nagy rendetlenség volt ott, az állomást jól megbombáztak, összedőltek az épületek. Az állomásról azonnal továbbindítottak gyalog Várpalota felé, majd Berhidára. Mikor megérkeztünk Berhidára, azt mondta a századparancsnokunk, az Ördög László zászlós - ott már nagy rendetlenség volt, századparancsnoknak már a zászlós is jó volt:- Minek jöttek ide? Már le vannak írva, mert az a hír jött, hogy Fehérváron az állomáson elpusztultak a bombázás alatt. De ha már itt vannak, örüljenek, hogy élnek és együtt vagyunk! Egy páncéllövő századot állítottak össze, 75 mm-es lövegekkel és Steyr gépkocsikkal láttak el minket, ez mind német hadifelszerelés volt. A Steyr gépkocsik acélvázas léghűtéses vontatók voltak, ezek az afrikai harcokra voltak készítve. A többiek az ágyúkhoz kaptak kiképzést, én pedig sofőr lettem. A kiképzésem abból állt, hogy valami nyolcszor-tízszer előre-hátra tolattam az ágyúhoz, hogy azt aztán minél kevesebbet kelljen hurcolni. Egyik napon parancsot kaptuk, hogy védőállásba kell menni leváltani az ott levőket. Lepsény és Polgárdi irányából lehetett hallani az ágyúzást. Úgy déltájban foglaltuk el a tüzelőállást. A Steyr gépkocsival félreálltam, el kellett álcázni, betakartam kórókévékkel. Nem terítettem rá ponyvát a kocsira, úgyhogy a tükör visszaverte a fényt, a századparancsnok visszaküldött, hogy takarjam le. Aztán ott kellett lennem a kocsinál mint sofőr, és ha jelzés van, fölkapcsolni az ágyút. Egyszer csak integet ám a századparancsnok, de én nem vettem észre, mert bebújtam a ponyva alá, pokróc alá. Odajött, aztán jól letolt, hogy miért nem figyeltem oda. Ez december első napjaiban volt, hideg volt, vártunk, hogy mi lesz most. Távolban láttunk kolónákat, de nem tudtuk, kik azok. Várakoztunk, nem voltunk mi még a vonalban, azt sem tudtuk, mi következhet. Este sötétedés után jött a zászlós és mondta, hogy jeleztek, hogy hátravonulunk. Az egyik parancs ütötte a másikat - a zavarban úgy váltottak le minket, hogy még az ágyúkat jóformán be se állították a célirányba. A zászlós azt mondta:- Gyerekek, senki se említse, hogy mi is csak ma jöttünk ide! Leadjuk a felszerelést, ágyút, gépkocsit, csak a kézi fegyverek maradnak, és hátravonulunk. így csak nem egész napot voltam kint a vonalban. Szép lassan visszavonultunk a faluba, Berhidára és még két napig voltunk ott. December 8-án reggel két vagy három belövést kaptunk, de nem a falura, hanem annak a szélére, talán két vagy három sebesültünk volt. Aztán parancsot kaptunk a további visszavonulásra, Várpalota irányába. Először birtokba vettünk egy uradalmi birtokot, amit már elhagyott a tulajdonosa. Disznókat vágtunk, ki lett dobva a bele, aztán gabonát vittünk, meg ki mit tudott, ott már akkor szabad rablás volt. Két ökrös 147
