Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Sulci József
SULCI JÓZSEF 148 szekér is volt ott, de ki ért az ökrökhez? Persze, a sofőrök - nekem is jutott egy ostor. De azért a parancsnok hívott egy embert, aki értett az ökrökhez, az megmutatta, mit kell velük csinálni, milyen jelszavakra hallgattak. Ökrökkel a katonaság: az ember már röhögött, hogy milyen fejetlenség van. A beszerzett dolgokat szekérre raktuk és indultunk Várpalotára. Várpalota előtt éjjel pihenőnk volt, délután már vonultunk át rajta. A város külső szélén voltunk, amikor nyugat felől négy vadászgépet láttunk jönni. Azt hittük, hogy a mieink, és nem vonultunk fedezékbe, nem mentünk le az útról. Orosz gépek voltak, közénk lőttek és a szekér alá feküdtünk. Ha akkor a szekérrel elindul az ökör, keresztülmegy rajtunk, annyira gondatlanok voltunk, ez az ijedtség. Ott valami nagy építkezésnek a helye volt, nagy gödrökkel, azokba ugráltunk le, de már csak az után, mikor a repülők elmentek. Szerencsére csak egy-két könnyebb sebesültünk volt. Akkor már elég nagy volt a visszavonuló tömeg, mert Fehérvár felől is jöttek katonák, hosszú sorok kígyóztak az utakon. Bakony hegységen keresztül vonultunk Bakonyszentkirály és Győr irányába. Már olyan rendetlenség volt, hogy az borzasztó, el se lehet képzelni. De aztán már egészen Ásványráróig nem ért bennünket támadás. A 22-ik születésnapomat Ácsteszéren ünnepeltük meg, lekváros csuszával. Egy falusi házhoz kerültünk be, ott egy ötven év körüli néni főzte, csak ezt tudott készíteni, mert más nem volt neki. Sohasem szerettem a csuszát, de ekkor nagyon jólesett. Még aznap tovább mentünk, este tíz óra tájt értünk Nyúl községbe, ott már sok katona volt, és épp olyan helyre tévedtünk be, ahol muzslaiak is voltak, leventék is, katonák is, vegyesen. A gyerekek eléggé le voltak kapcásodva, őnekik is gyenge volt a kosztjuk. Fejetlenség volt, senki nem gondoskodott már rólunk. Kovács Jani mondta, hogy itt vannak a barátaim, Árendás János, Balogh Karcsi, Gróf Lajos, Halasi Józsi és Écshegyen van a szállásuk. Ivanics Béla vezetett el hozzájuk, ott találkoztam velük. Balogh Karcsi és a Halasi Józsi hazamentek szabadságra, ezekkel nem tudtam beszélni. Miután 1948-ban hazajöttem a hadifogságból, beszéltem néhányukkal. Németországba vitték ki őket. Olykor elég kínos volt a helyzetük, nem kaptak enni, ott is taszigálták őket ide-oda, bombázásokat éltek át. Akik nyugati fogságba kerültek, valahogyan 1945 utolján, 1946 elején jöttek haza. De voltak olyanok is, akik orosz kézre kerültek. A Balogh Karcsit és a Balogh Jánost lelőtték. A németek már Brünn környékén kivetkőztek az egyenruhából, ott már sok ismerős volt nekik a helyi németek között. Ezek ketten is ki voltak vetkőzve civilbe, és valami udvarban voltak elszállásolva, mikor bejöttek az oroszok. Körülnéztek és német egyenruhákat találtak, rögtön azt gondolták, hogy a Karcsiék vetkőztek ki belőlük. Rájuk adták, hogy passzolnak-e rájuk. Passzoltak, aztán nem volt mese, egyszerűen lelőtték őket. Még egy Sapka nevű is volt ott, az tudott szlovákul, aztán az próbálta a gyerekeket megmenteni, de nem sikerült. Valami fának a tövében lettek eltemetve. Hogy mennyi idő múlva hozták őket haza, azt nem tudom. A Karcsinak még ott is volt az öccse, a Laci - jó darabig nem is merte megmondani a szülőknek, hogy mi lett velük. December 11-én Győr előtt valami kis faluban szállásoltunk el. A századparancsnokunk akkor Herceg Albert főhadnagy volt, idős ember, tartalékos tiszt volt, már őt is úgy hívták be. Családja már az oroszok által megszállt területen, Tiszántúlon volt. Ő sem lelkesedett ezért a háborúért. Századírnokunk egy párkányi szobafestő, Pokorný Antal volt, ő szerzett egy telepes rádiót, ezt vittük magunkkal, az angol rádió magyar adását is hallgattuk, így tudtunk valamit a hadi helyzetről. A század papírjai egy hátizsákban voltak, meg egy bőröndben, ezt a visszavonulás alatt állandóan magával vitte. Győr előtti szállásunkon megbeszéltük vele, hogy megszökünk. Vittük magunk-
