Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)

Sulci József

146 az esetet senkinek se mondtuk el, és a többi altisztek se, ők sem bírták a Goda fölényességét. A századbeliek mondták is, hogy használt neki az altiszti iskola. A végén altiszti rangot kaptam, de csak névlegeset. Azt mondták, hogy őrvezető leszek, de még hivatalos parancsban nem volt kihirdetve a századnál, a század többi tagjai nem tudták, hogy megkapom az első krumplivirágot, a csillagot.

Nyáron az aratás idejére szabadságot adtak a katonaságtól, én is kaptam hét napot. Eközben megtudtuk, hogy van olyan törvény a mezőgazdaság védelmére, ami biztosítja a munkaerőt a gazdaságban a közellátás érdekében. Anyám adott be kérvényt, hogy szereltessenek le a katonaságtól, e kérvény értelmében július 27-én le is szereltem. Egészen október közepéig voltam otthon.

Augusztusban ment ki a századom a frontra, de már nem orosz területre kerültek, a Beszkidekbe és Kárpátaljára vitték ezeket, esetleg a lengyel területen lehettek. Csak egy-két halott volt, többnyire mindnek sikerült hazajönni, de én már aztán nem tudtam kapcsolatot létesíteni velük, mert fogságba kerültem. A Bíró Karcsi ment ki velük, mert az egyik lőelemszámítónak menni kellett. Én visszamaradtam kiképzőnek - mivel az apám meghalt, előnyöm volt. Hogy ki ment volna ki, ha ez nincs, nem tudom, lehet, hogy húztunk volna egy cédulát.

Később aztán rajtam kívül egy alhadnagy és egy szakaszvezető maradt kiképzőnek, úgyhogy mikor jöttek volna be az újoncok, nekem kellett volna kiképeznem őket lőelemszámításra. Újoncokat már nem képeztem ki, de később, mikor itt volt a front Budapest alatt, jöttek be hozzánk öreg katonák, azokat kellett volna kiképezni, de már akkor nagyon zavarodott volt a helyzet. Már akkor mindenhonnan jöttek katonák, Magyarországnak déli részén már nem tudták őket beosztani, és jöttek ide, a 22-es gyalogezredhez.

Nyilas hatalomátvétel, vissza Komáromba

Aztán jött a nyilas hatalomátvétel. Azt mondták, hogy győztek, pedig már 1944 szeptembere után az oroszok majdnem itt voltak a határon. A tisztjeink ehhez is közömbösen viszonyultak, se ide, se oda, nem nyilatkoztak. Óvatosnak kellett lenni. A századunkban is volt egy karpaszományos zászlós, aki nyilas volt, de ezt csak később tudtuk meg. Voltak anyaországi fiatal kölkök, akik önként jelentkeztek nyilasnak, alig voltak tizenhat évesek. A nyilas karszalaggal olyan büszkén feszült, aztán nem tudta összerakni a puskát, mikor szét volt szedve.

Két nappal a hatalomátvétel után, október 17-én SAS-behívót kaptam Komáromba az ezredhez. Az ezredirodán volt egy ismerősöm, egy csallóközi gyerek, aki nekem este mindig megsúgta, hogy másnap milyen századokat indítanak a frontra, kerékpárost, géppuskást, aknavetőst vagy sofőröket. Az ezredirodán már tudták, hogy mi van, úgyhogy mindig tudtam, hogy milyen alakulatba nem szabad jelentkezni. Mindig odaálltunk, akiket nem vittek ki. De csak ketten vagy hárman tudtuk a dolgot. Nem jöttek rá, mert mikor augusztusban a századom kiment a frontra, az ezredparancsnokságot eltolták valahova Pozsony környékére - összeszedték, összecsomagolták a papírokat, mindent, mert készültek arra, hogy vissza kell vonulni nyugat felé.

Hosszú ideig el tudtam húzni, hogy nem osztottak be a frontra induló csapatok közé. Minden harmadik napon itthon voltam, de csak olyan nem hivatalos engedéllyel, az ismerősöm az ezredirodán tudott bélyeggel ellátott papírokat szerezni, az aláírás is rajta volt, csak a nevet kellett ráírni. Aztán hazulról hoztam a bort, sonkát, kol-