Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Sulci József
SULCI JÓZSEF 142 A német megszállás. Anyaországiak és felvidékiek József napján, 1944. március 19-én vasárnap arra ébredtünk, hogy a laktanyában nagy volt a lárma, tankok dübörögtek, repülők zúgtak felettünk, a Duna mentén cirkáltak. Az egyik elhúzott, jött a másik. Még azt nem láttuk, milyen repülőgépek voltak, de mire fölkeltünk, már csak Messerschmitteket láttunk. Jöttek a német katonák, a főkapunál már német őrség állt, de vele volt a magyar őrség is, nem távolították el. Nem tudtuk, hogy mi van. Egyszer csak a századparancsnokokat hívták, már az ezredparancsnok várta őket. Német tisztek voltak vele, ott tudatták velük, hogy a német csapatok megszállták Magyarországot. Az ezredparancsnok nyugalomra intette a századparancsnokokat: nincs értelme az ellenállásnak, a német tankok bent vannak már a laktanyában. Ekkor már sejtettük, miért kellettek azok a célbemérések az utakra és a hidakra, és hogy miért adták ki az éles lőszert az aknavetőkhöz és a kézifegyverekhez, amit a szobákban tároltunk. Pár napig ki sem vonultunk gyakorlatra, és a lőszert le kellett adni a raktárba. Úgy látszik, készültünk az ellenállásra, de a rossz szervezés és a parancskiadás hiánya a gyors megszállást eredményezte. A tisztektől semmit sem lehetett hallani a megszállással kapcsolatban: se ellene, se mellette. Hírzárlat volt, csak később mondta a századparancsnok, hogy itt-ott volt gyönge, szervezetlen ellenállás, például olyan helyen, ahol az ezredparancsnok nagyon haragudott a németekre. Ahol német-, vagy nyilasbarát volt a parancsnok, ott már előre készültek rá. Csak később tudtuk meg egypár tisztről, hogy nyilasok - amikor reggel felkeltünk a repülőkre, már mind bent voltak, azok már megkapták a németektől a parancsot, hogy mire kell felügyelniük. Voltak olyan tisztek, akik nem sokat törődtek a megszállással, és voltak olyanok is, akiken nagyon lehetett érezni, hogy ennek nem tetszik, képesek lettek volna ellen is állni. Mindenféle előfordult. Aztán a megszállás után ment tovább minden, nem lehetett észrevenni, hogy a németek beleszóltak volna a kiképzésbe, vagy valami. Engemet érdekelt a politika, de a katonaságnál tiltva volt, és jobb volt csendben maradni. Minket, felvidékieket azzal vádoltak, hogy mi kommunisták vagyunk, a „felvidéki kommunistát” megkaptuk nemegyszer, főleg a továbbszolgáló altisztektől. Nagyon vigyázni kellett, mit mondunk, mert könnyen becsukhatták az embert. Az anyaországi altisztek durvábbak voltak, mint akik felvidéki katonákból lettek őrvezetők, szakaszvezetők. Már az egyszerű anyaországi tizedes is magasabbnak tartotta magát, pökhendi volt, »ki vagyok, mi vagyok«. De ha azt mondták volna neki, hogy mondja meg, mennyi 8 x 8, azt nem tudta volna megmondani egyből. A századunknak több mint 65% felvidéki volt, 8-10% százalék déli származású és csak 25%-nyi volt az anyaországi. A tisztekből csak a századparancsnok volt anyaországi és két őrmester. Két szakaszvezető, három zászlós hadapródőrmester, az altisztesek, szakaszvezetők hárman, tizedesek is hárman, ezek mind felvidékiek voltak. Mi, felvidékiek nem voltunk hívei a háborúnak, egymás között ezt meg mertük mondani, de az anyaországiak előtt hallgatni kellett. Közülük csak a bányászgyerekek voltak megbízható barátok. Nem szerették a rendszert, mert nagyon gyéren voltak fizetve ahhoz képest, milyen ronda munkát végeztek. De velük is csak később jutottunk olyan állapotba, hogy mindenről beszélgettünk. Nagyon tapintatosan kellett viselkedni. Az anyaországi katonákkal se volt rossz viszonyunk, de azok előtt nem lehetett úgy beszélni, például a politikai véleményről. Az erdélyiek, délvidékiek azok talán jobban húztak az anyaországhoz, de mi felvidékiek nem nagyon. Persze, a katonaságnál ezt nem lehetett kimutatni.
