Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Sulci József
JÓZSEF 140 u 00 disznóságot. Ettől kezdve mindig az én ágyam végén lógott a koránkelőtábla, de minden este megkértem a napost, hogy engem keltsen elsőnek. Hat hétig voltam koránkelő, és mindig csak az irodában takarítottam. Alig vártam, hogy valaki valamit elkövessen. Aztán az egyik srác alsóneműt lopott, így megszűnt a koránkelésem. A katonáknak sosem adtak friss kenyeret, csak háromnaposat, szikkadtat, ami tovább tartott a gyomorban. A kenyerek kilósak voltak, ezt kaptuk ketten egy napra. Két napra ritkán adták, csak vasárnapra, vagy ha gyakorlatra mentünk és nem jött velünk a konyha. A félkilós rozsból készült barna kenyér bizony kevés volt, kis darab volt csak, mert belül sűrű volt. A várfal alatti raktár polcain tárolták, szikkasztották, a polcok elég közel voltak az ablakhoz, de nem annyira, hogy kézzel elérhetőek legyenek. Feltűztük a szuronyt a puskára, felszúrtuk rá a kenyeret és kihúztuk az ablakhoz, aztán az ablak rácsai között valahogy kicibáltuk. így jutottunk kenyérhez. A fűtés gyönge volt, csak egy kályhában lehetett tüzelni. A tüzelőt nagyon kiszabták, két vödör szenet adtak és egy vagy két felaprított gömbfát gyújtósnak. A szobák mindig hűvösek voltak, főleg a téli időszakban, így kénytelenek voltunk fát szerezni. És arra csak egy mód volt, a raktárból lopni. Egy alkalommal, amikor fát vételeztünk, sikerült kilazítani a deszkát, amivel a raktár ablakai be voltak deszkázva. Éjjel a Szabó Mártonnal ki is próbáltuk a favételezést. Mivel én vékonyabb testalkatú voltam, könynyebben be tudtam bújni az ablakon, ahonnan aztán adogattam ki a fát és a nagyobb darab szenet, amit aztán kalapáccsal törtünk össze. A fák méteres darabokban voltak, így könnyen tudtunk vele bánni, egyszerre négy-öt darabot hoztunk el, majd a deszkát visszahelyeztük. A szobánk az első emeleten volt, közel a raktárhoz. Háborús helyzet miatt a szobák ablakai mindig el voltak sötétítve, és ez hozzásegített, hogy észrevétlenül tudjunk mozogni a sötétben. A fát kötélen húztuk fel az ablakon keresztül a sötét szobába, ahol aztán feldaraboltuk fűrésszel. így biztosítottuk a kellő meleget. A szobatársak között nagyon jó összetartás volt, a falopás is titokban maradt. Egy alkalommal majdnem ráfáztunk. Már bent voltam a farakásban, amikor két személy jött a raktár felé. Még az volt a szerencse, hogy meghallottuk őket, ahogy beszélgetnek. Én csendben füleltem, a Szabónak volt ideje eltűnni. Amikor már tiszta volt a helyzet, visszajött, és így simán megúsztuk. Aztán végül rájöttek, hogy a fa jobban fogy a raktárból, az ablakot beszögezték és belülről fát raktak oda, úgyhogy már nem tudtunk többet bejutni. A tartalék fa elfogyott, és a szobában hidegebb lett. Ez a szobaparancsnoknak sem tetszett, és biztatott, hogy valahonnan szerezzünk fát. Az Öregvár falai egyúttal raktárak is, az egyik előtt kinéztünk egy hosszú létrát, hogy majd legközelebb feldaraboljuk tüzelőnek. Egy este el is vagdaltuk olyan darabokra, amik pontosan passzoltak a kályhába. A szobaparancsnoknak az volt az érzése, hogy ezt keresni fogják, és ha ezt nálunk megtalálják, nagy cécó lesz belőle. Az volt a kérdés, hová dugjuk. Az előtt az egyik muzslai katona mesélte nekem, hogy mikor ellopták a fát, a századparancsnoknak a sátrában rejtették el, az ágya alá. Míg a század a reggeli csuklógyakorlatokat végezte, addig a létradarabokat zsákban áthordtam a századparancsnok szobájába és az ágya alá raktam, az egyik ágylábtól a másikig. Én nem voltam gyanús, mert mint koránkelő ott takarítottam és ki-bejártam. A parancsnok szobája az irodába nyílt és olyan kicsi volt, hogy csak egy ágy, egy asztal és két szék, valamint egy szekrény fért el benne, no meg egy kis kályha. Reggelenként innen vittem a gyújtást a szobánkba, amit mindjárt a kályhába is tettem. Később, 1944. február utolsó hetében, március elején elrendelték az ezrednél az úgynevezett összetartást: tilos volt az eltávozás. A tisztek sem mehettek haza aludni,
