Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Sulci József
136 tudná, de ekkor sem jelentkezett senki. Én olyan kíváncsi természetű vagyok még most is, ott álltunk egypár lépésnyire a Bíró Karcsival, egy apácaszakállasi gyerekkel, neki voltunk dőlve a fának és figyeltünk. Odasúgtam a Karcsinak, hogy én megtudnám csinálni. Azt mondja, hogy ő is. A századparancsnok meghallotta és azt mondja nekem, hogy üljek melléje, majd diktálja. A térdemre tettem a korongot és alapállásba helyeztem. A parancsnok mondta, hogy milyen irányban van a célpont, hol van az aknavető állás és a kisegítő célpont. Berajzoltam ezeket, a korongot beállítottam a megadott célra és a leolvasó jelnél megkaptam a lőelemeket. Azt mondja a parancsnok, hogy jól van. Aztán a Karcsi is megcsinálta. Elküldött minket és az öreg katonákat, az altiszteket jól letolta, hogy nem-e szégyellik magukat, hogy a két újonc megtudta csinálni, ők meg nem. Hazafelé már mi vittük a kidolgozó korongot a hátunkon. Megkezdődött a kiképzési gyakorlat, kettőnket a századparancsnok tanított, a többieket meg az altisztek, a zászlósok. A Vág-Duna mentére jártunk gyakorlatra, egész nap csak a lőelemeket gyakoroltuk. A százados megmondta, mi a cél, és ki kellett számítani. Volt, amikor azt mondta, irány a vonatnak a hátulja, ami közben elindult, ilyen esetek is előfordultak. Kaptunk egy irkát, amibe mindennap be kellett írni a gyakorlatokon lévőket, és hogy hány órakor, melyik célpont milyen irányban volt. Az aknavetőt tizenketten kezelték, ezek szét voltak dobálva. Volt az egyes kezelő, kettes kezelő, a töltő, a taligás, lőelemszámító és így tovább. Kétkerekű taligán volt az aknavető és a tizenkét fiók, egy táskába három akna fért bele, úgyhogy harminchat lőszer fért rá. Volt a 60 mm-es gránátvető, olyan gránátja volt, mint az aknagránát, csak kicsiben. Azt a katona a hátán vitte, és ha gyorsan kellett tüzelni, le se kellett venni a hátról. Olyan erős szQazása volt, hogy a katona kibírta a lökést, de azért jól elbillentette. Ilyen módon csak mozgó ütközetben lehetett volna használni, de akkor nem sok hatása volt, az csak majdnem afféle zavarásra volt jó. A 81 mm-esnek az aknavető csöve 31 kiló volt, a talplemez 27 kg, az állvány 18 kg. Ez a gyalogság ellen volt. Vállra is fel lehetett szerelni, úgy állt a katona hátán, mint a kályhacső, ráma volt készítve és kibélelve, hogy ne törje a hátat. A 120 mm-es már nagy volt, az az oroszoktól lett zsákmányolva. Annak tömött gumikerekei voltak, ha át is lőtték, tovább lehetett használni, bírta a strapát. Az aknavetőt három részre lehetett szétszerelni: talplemezre, állványra és az aknavető csőre. Mindegyik fegyverrésznek volt egy hordozója, az ember hátára volt felszerelve, mint a hátizsák, és ebbe voltak beszíjazva. Gyakorlatozás közben le kellett szerelni az aknavetőt, aztán futva a tüzelőállásba vinni. Ezekkel gyakorlatoztak a többiek, mi meg csak a lőelemet számítottuk. Nekem olyan helyet kellett keresni, ahonnan beláttam a terepet, az ellenséget, onnan kellett kiszámítani a lőelemet. A lőelemszámító volt egyben a megfigyelő is, egy telefonista az mindig vele volt. Hogyha lőttünk, a becsapódást nekem kellett figyelni, és ha az első lövésnél a célt túllőttünk, korrigálni. Általában a második, harmadik lövésre eltaláltuk a célt. Először úgy gyakorlatoztunk, hogy csak száz méterre essen le tőlünk a gránát. Ilyenkor beástuk magunkat, mert az aknagránátnál a legtovábbi szilánkot 281 méterre találtak. Ez volt a kiképzés, de minden másfél-két órában volt pihenő is, ez attól függött, hogy mit gyakoroltattak. Ezen kívül csak az egyszerű katonai szolgálatra, a kézi fegyverre, puskára lettünk kiképezve. Az altisztek, idősebb katonák haragja Az altiszteknek és az öreg katonáknak nem tetszett, hogy a Karcsival lejárattuk őket a százados előtt: mi, újoncok, felvidékiek. Az anyaországból nem jelentkezett egy se,
