Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Sulci József
főparancsnok volt, ahhoz mentem volna mentőskocsira sofőrnek, a hely biztosítva volt. 1942 őszén elmentem Pestre a Kerber autószakiskolára, amit el is végeztem. Megkaptam a hajtási engedélyt benzinüzemű személy- és teherkocsira 3,5 tonnáig. De apám megbetegedett, így aztán nem mehettem Esztergomba mentősnek. És persze, közben besoroztak katonának, így 1943-ben itthon kellett dolgozni. Az 1943. januári áttörésről az újság röviden írt, és olyan beállítással, hogy az oroszoknak nagy veszteségeik voltak, csak úgy törték át a magyar vonalakat. Biztos, hogy volt veszteség, mert géppuskával szembe menni nem gyerekjáték. Az újságban azért megjelentek térképek, hogy hol voltak nagyobb ütközetek, de arcvonal-rövidítésről beszéltek, mikor vissza kellett vonulni. Hogy hány katona esett el, vagy hogy bekerítették volna őket az oroszok, arról szó se volt, azt csak a külföldi rádiókból tudtuk, az angol rádió magyar adásából. Sorozás, berukkolás Amikor valaki a huszadik évébe lépett, besorozták. Nekem Párkányban volt a sorozásom. Le kellett vetkőzni, felsorakoztunk a bizottság előtt, és aztán forgattak bennünket, »jobbra, balra, hajolj le!«, az embernek még a végbelét is megvizsgálták. Alig akadt egy-két személy, aki nem vonult be katonának, az olyannak már forgóficamosnak kellett lennie, vagy a lábai nem voltak megfelelőek. 1943. október elején kellett bevonulnom Komáromba, a 22. gyalogezredhez. Felszálltunk a vonatra, jöttek velünk köbölkútiak, meg a környező falukról valók is. Újvárban átszálltunk a komáromi vonatra és amikor Komáromba értünk, már vártak bennünket a szekerek, amikre felraktuk a koffert. Az Öregvár már ki volt díszítve, nagy volt a parádé. Már a sorozásnál megjelölték, hogy ki hova megy, de ezt csak akkor tudtuk meg, amikor leszálltunk a vonatról. Felolvastak egy névsort, én az ezredközvetlen aknavetős századba kerültem, mi csak az ezredparancsnokságalá tartoztunk. Muzsláról többen is rukkoltunk ide, a század akkor alakult, három aknavetős szakaszból állt. A századparancsnokunk Áprili Ferenc hadnagy volt. A beöltözés utáni három hét azzal telt, hogy tanítottak menetelni, tisztelegni, jobbra át, balra át, az alapfogalmakkal ismerkedtünk. Már az első nap meg kellett tanulni a korán kelést, sorakozót, mosakodást a hideg vízben, mert akkoriban a laktanyában melegvíz nem volt. Mosdás után reggeli, utána sorakozó. Az emeleten volt a szállásunk, a sorakozóhely ott volt közvetlen előttünk. Az Öregvárban a szobák boltívesek voltak, harminc főnek volt helye, emeletes ágyakon feküdtünk. Szemben volt a kantin is, oda lehetett menni, persze csak szolgálaton kívül, és csak délután. Délelőtt még azok a katonák se mehettek kantinba, akik valami végett bent maradtak, például betegállományban voltak. Lőelemszámítás A háromhetes képzés után egyszer a gyakorlótéren, pihenő alkalmával azt mondta a századparancsnok, hogy a másodéves katonák és az altisztek üljenek közéje. Volt közöttük őrvezető, tizedes, meg szakaszvezető is, olyan, aki bezupált, átment szervezett állományba. A százados elővette a lőelemszámító korongot és kezdte magyarázni a lőelem kiszámítási módját. Egyszer megmutatta és kérdezte tőlük, hogy ki tudja megcsinálni? Nem jelentkezett senki. Még egyszer megcsinálta és megint megkérdezte, ki 135 SULCI JÓZSEF
