Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Sulci József
inasnak akartam menni, lakatosnak vagy hentesinasnak, de apám nem engedett, mert beteges volt, a veséivel volt baj, azon nyugtalankodott, hogy mi lesz a gazdasággal. Ez idő tájban a parasztcsaládból nem mehettek az iparba, mert kellett a munkaerő a földeken. 6,35 hektáron gazdálkodtunk, volt két lovunk, három tehén, meg két-három anyadisznó, ezt féltette. Közben apám fuvarozással is foglalkozott, vagy szántani is szokott olyanoknál, akik hívták, és amikor nekünk volt szükségünk segítségre, visszajöttek segíteni. Nem nagyon emlékszek rá, hogy pénzért szántottunk volna, akkor még más volt a szokás, és az összefogás is. 1938 és ami utána volt 1938. november elején visszacsatolták ezt a vidéket Magyarországhoz. Az előtt a csehszlovák katonaság néha-néha ide is eljött gyakorlatozni, de csak kisebb egységek. Bajta környékén betonbunkeraik is voltak. Amikor aztán 1938-ban vonultak ki, a papi birtokokról vitték el teherautókkal a gabonát. Persze a katona olyan, hogy enniinni szeret, eladtak egy-két zsák gabonát a helyieknek és bort kaptak érte, vagy a kocsmában pénzt. Ezek után a magyar csapatok Csenkepusztánál jöttek át, pontonokon, motorcsónakokkal. Az első nap a vasútvonal volt a demarkációs vonal, addig mentek. Aztán másnap folytatták, akkor is meg volt nekik adva egy bizonyos zóna, ameddig mehettek, fokozatosan szállták meg a területet. Gyalogság jött, mert akkor még nem volt annyira felfegyverezve a magyar hadsereg, nem voltak komolyabb harci eszközei. De azt tudom, hogy géppuskások is voltak közöttük. Egy vagy esetleg két szakasz jött be a faluba, mint afféle gyerekek nem arra figyeltünk, mennyien vannak, inkább az érdekelt minket, mit lehet látni. Itt valamikor, még az első Csehszlovák Köztársaság idején, két magyar párt volt, azoknak a vezetősége és a község jegyzője, bírója fogadta a katonákat egypár szóval. Beszélgettünk velük, aztán átvittek minket Nyergesre körülnézni, ott nézelődtünk, csavarogtunk, aztán délutántájban jöttünk vissza. Voltak ott ismerősök is, mert Muzsla községnek elég nagy erdőterülete volt ott. 1939. szeptember 1-jén a németek megtámadták Lengyelországot, amit nagy barátnak tartottunk, nagyon sok lengyel menekült jött át Magyarországra. Muzslára is jöttek, civileknél voltak elszállásolva. Még a háború alatt is itt voltak, csak a háború után ment haza kettő vagy három. Egy ismerősünknél dolgozott egy lengyel fiatal ember, rosszul beszélt magyarul, úgy mondta, hogy »egyszerba élünk, egyszerba halunk«. Akkor még olyan legénykék voltunk, barátkoztunk velük, nem volt semmi probléma, ők is szerettek a családoknál dolgozni. Páran ide is nősültek, volt egy Matowski nevű, és az egyik unokatestvéremnek is lengyel lett a férje, ha jól emlékszek, Évi Ján volt a neve. Esztergomban volt egy táboruk, onnan kaptak segítséget, ismertetést. Aztán voltak, akik onnan kikerültek Angliába. A lengyelek katonai dolgokat árultak, egy pisztolyt én is megvettem, amerikai gyártmányú, hosszú csövű Colt revolver volt. Egy ismerősöm is meg akarta venni, de talán én többet ígértem érte. Feljelentett, így a pisztolyt el kellett vinnem a községházára. A fogójánál fogtam, úgy nyújtottam a csendőrnek. Elhúzta oldalra, aztán megmagyarázta, hogy hogyan kell átadni: hogy a csöve énfelém legyen. Aztán két pofont letekert. Déli tizenkét óra után volt, de csillagokat is láttam, akkorát adott. Másrészről a csendőrökkel nem volt semmi problémám. Párkányban volt a csendőrlaktanya, aztán később itt Muzslán is létrehoztak egyet, de csak olyant, ahol megszálltak, ha itt aludtak. Két csendőr járőrözött, nagy kakastollal, állandóan úton voltak. A tolvajokkal szemben eléggé keményen fölléptek, ren-133
