Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Tóth Károly
ta, hogy adjuk oda a Géza dolgait. Kérdeztük, hogy hát mi van - a sofőr maga is leintette, és mondta, hogy az már nem megy velünk. Elmondta, hogy végig ott volt közöttünk két csendőr, aki SS volt, nem tudta róluk azt senki. Az egyik - a Géza - beleesett a hazamenésbe, a másik nem, és ezért elárulta, hogy a Géza is SS volt. Úgy gondolta, hogy akkor ezért lehet, hogy kicserélik őket, de végül mind a kettő ott maradt. És csak az utolsó pillanatban vették észre, hogy a heréi mellett be volt sütve a jel. Ilyen is megtörtént, pedig hányszor át voltunk nézve, minden hónapban vizsgáltak. Álltunk egy román állomáson. Alacsonyka házak voltak ott, és az utca felé néző szobaablakhoz le kellett hajolni, hogy az ember be tudjon nézni. Néztem be és láttam, hogy egy asszony valamiket tenyérrel nyomkod rá a piszkos platnyira. Meglátott és integetett, hogy menjek be. Be is mentem, mert ott már őr nem volt velünk. Kettő vagy három, olyan mint a pogácsa, már félre volt neki téve. Aztán megegyeztünk, hogy ad nekem belőle. Reszelt krumplit, olyat kevergetett hozzá, mint a liszt, meggyúrta és a piszkos tenyerével nyomkodta a platnyira, de hát az éhes embernek nem számított. Két tiszta új kapcát adtam neki érte, amit a raktárból hoztam. Hogy az hogyan örült annak! Ott is nagy szegénység volt. Volt nálam már nem is tudom hány lej. Gondolkodtam, hogy hát mit vegyek én ezen: hazaviszem a román pénzt, minek lesz az nekem? Az állomáson bementem egy restibe. Mondtam, mint a kisgyerek, hogy ennyi és ennyi pénzem van, és kérdeztem, hogy mit kapok rajta. Valaki fröccsöt javasolt, de előre figyelmeztettek, hogy meg ne ártson, mert régen nem ittam. Gyorsan lehajtottam a fröccsöt: alig tudtam a vagonhoz odamenni!- Be vagy rúgva, pajtás! - mondta a Feri. Debrecen Meglőttünk Debrecenbe. Az állomástól nem messze volt a laktanya és mellette a katonasági orvosi rendelő. Először oda kellett mennünk, és kérdezték, hogy egészségesek-e vagyunk. Mindenre jót mondtunk, ha félholt is volt valaki, az is azt mondta, hogy egészséges, csak hazamehessen. Kaptunk orvosi bizonyítványt és azt mondták, hogy beírnak minket, és már estére megyünk is haza. Odamentünk az udvarra, a nagy katonafolyosón három vagy négy asztal volt, ott írták be az embereket. Előttünk voltak azok, akik hamarább odamentek, így a Ferivel távolabb voltunk. Közelegtünk az asztalokhoz, és amikor hetedik vagy nyolcadik voltam az asztalhoz, egyszer csak megszólalt egy hang!- Karcsi! Karcsi! Lépjél ki jobbra! Mindenki nézett rám, hogy hát engem ismer valaki az asztaltól.- Te, igen! Lépjél ki jobbra! Néztem oda az asztalhoz, és megállt a hátamon a szőr! Ingben volt, nem tudtam milyen beosztású, de katona volt. Már évek óta nem találkoztam ismerőssel! A Herencsár Lajos volt, Peredről. Gyerekkoromtól ismertem, amikor minden vasárnap jártam a peredi rokonaimhoz. És amikor berukkoltam Komáromba, ott is összejöttem vele. És most - évek után, idegenben - ki ismer meg engem? El lehet gondolni, milyen érzés volt az. Csak akkor léptem át a határt.- Befejezem akivel félbe vagyok, és aztán beszélünk! - odaszólt hozzám.- De a legjobb barátom itt van utánam! - szóltam neki vissza.- No, azt is vidd magaddal - azt mondta -, mindjárt megyek oda hozzátok. Befejezte a dolgát és már jött is félre. A felesége az odébb írt, az is odajött, mert mind-115
