Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)

Tóth Károly

114 irány Magyarország

Aztán egy kora őszi napon ki volt hirdetve, hogy másnap ebéd után azok jelentkezzenek az iroda előtt, akiknek van igazolványuk, hogy ki vannak telepítve Magyarországra. Megint összeírást csináltak, mint akkor azok a szlovákok, de ez alkalommal az oroszok fognak regisztrálni. Valami raktárból szerzett dolgokat elcseréltem a civilekkel levélre, borítékra, és megírtam egy levelet az apám nevében: »...kivagyunk telepítve, már fiam, ne ide gyere, Csehszlovákiába, hanem Magyarországra, Heves megyébe, Gyöngyös mellé...«, és már nem is tudom milyen falut írtam. Még csak Gyöngyösön se voltam, csak hallottam. A Feri is hamisított magának ilyet. Nem mondtam el senkinek, de elterjedt a többiek között, hogy nekem már van ilyen levelem.- Ne sajnáld az ebédet - mondtam másnap a Ferinek -, máskor is megvoltunk anélkül, gyerünk oda az ajtóhoz elsőnek, hogy rögtön bejuthassunk! - Már tíz órakor ott sündörögtünk, és lestük, hogy valaki meg ne álljon hamarább. Aztán odaálltunk az ajtóhoz és nem sokkal ez után megjött az orosz tiszt. Akkor még nem voltak olyan sokan utánunk, csak egypáran. Mondtuk neki, hogy mi ketten haverok vagyunk, és be is engedett minket egyszerre. Megkérdezte, hogy hol van a papír. Elővettem a levelet és odaadtam neki. Kivette a borítékból, csak nézte, mint a borjú az új kaput, és nagyon gyorsan letette. Nem olvasta ő aztot, mert magyarul volt írva. Három vagy négy nyelven is mondta, hogy jó van, megírta nekem a paksamétát a hazamenőre, és elkezdte a Feriét is írni. Már félig kész is volt, amikor hallottunk, hogy a folyosón milyen nagy zsivaj van, és az ajtón néha látszott, hogy meghajolt. Egyszer csak pafff!- kivágódott az ajtó, és bedőltek az emberek, tele lett a szoba. Az asztalt a tiszttel együtt nekinyomták az ablaknak, így az meg se tudott mozdulni. Nem volt nála puska, vagy pisztoly, de ki se tudta volna venni. Aztán hogy mit az szabódott! Meg volt ijedve- hát annyi ember szétszedte volna! Ott ha egy órát nem huzakodtunk, akkor egy percet se. Aztán már muszáj volt valamiben megegyezni:- Gyerekek - mondtam nekik -, így nem lesz belőle semmi, le se tud ülni, írni se tud, értsétek meg! Aztán nagy nehezen lecsillapodtak és megegyeztek a tiszttel, de megígérték neki, hogyha becsapja őket, akkor agyoncsapják ötét. Megírta a Feri papírját is, és kijöttünk. Az embereknek megmondta, hogy legyenek nyugodtak, mert muszáj neki elmenni vizelni, és hogy mindjárt visszajön, mert úgy megijesztették ötét, hogy bevizelt. Hát be is vizelhetett! Elment, de ám szarott visszamenni!

Este hat órakor indult a transzport. Addig mi felpakoltuk, amit tudtunk, én a raktárban szerzett dolgokat, a Feri meg kenyeret az útra. A Józsi és a Vilmus kikísértek, hogyha esetleg motoznának, akkor átadom nekik a dolgokat. Nem tudtuk biztosan, hogy rá-e kerülünk a transzportra, de aztán elkezdték olvasni a névsort. Előzsör a P betűt hívták, a Ferit, aztán engemet - úgy megkönnyebbültem! Kimentünk az állomásra, be lettünk osztva a vonatra, és megmondták, hogy ennyi és ennyi idő múlvá indul. A vagonoknál vártunk, amikor odajött egy dzsip. Miért jön már megint a dzsip? Még nem volt beszállási engedélyünk, addig nem mehetett be senki se a vagonba. Kiszállt a sofőr és névről kereste ezt és ezt a Gézát. A vezetéknevét már nem tudom, de olyan nagy, magas ember volt. Azt mondta neki a sofőr, hogy valami kis igazítás végett legyen szíves jöjjön vissza a lágerbe. A Géza kérdezte, hogy a holmiját vigye-e magával - hogy nem kell, mert mindjárt hozza őt vissza. Még akkor mi nem tudtuk, hogy nem jön vissza soha. De ő már tudta, már igen elváltozott, láttuk rajta, hogy ő meghalt, jó, hogy össze nem esett! El is mentek. Elment egy óra, két óra, három óra, négy óra, csak nem hozták a havert. Egyszer csak jött a dzsip és csak a sofőr volt rajta. Odajött, és azt mond-