Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Tóth Károly
- Ne haragudjál pajtás - mondták -, hogy nem mondtuk meg, mit kell mondani a vizsgán! Aztán már telt-múlt az idő, a hónapok mentek és jártunk munkába. Ott már könynyen voltam, mert a raktárban az orosz bácsik nem tudnak számolni, és mindig csúszott onnét valami. Például összehajtottuk a pokrócot és egyet megolvastuk kettőnek. Még meg is voltunk dicsérve, milyen jól végezzük a munkát! Látta volna a nagy rakást, hogy vissza van hajtogatva, és ugyanaz kétszer meg van számolva! Hoztak oda mindenfélét: katonaruhákat, olyan kis nadrágokat, amiket valami forró tájon elcapcaráltak, vagy olyan kis gatyákat is, amik csak olyanok voltak, mint a szita és úgy elfértek a zsebemben, mint a zsebkendő. Összepakoltam ilyeneket, mert ott már nem vizsgáltak minket. A fél láger el volt dróttal kerítve, az egyik felében voltak a nők, a másikban meg mi. Szoktunk is a dróton át beszélni egymással. Volt ott egy odavalósi nő, Margitkának hívták, állapotos volt, és egy kisgyerek szaladt mellette. Hírül ment a környéken, hogy itt van a lágerben, gyereke van és még egy az úton van. Egyszer csak jött a hír, hogy jön az ura meglátogatni, és ha lehet, kiveszi óta lágerből. Szólta magasbeszélő, hogy a nő menjen a portára. De nem csak ő ment akkor: az összes férfi, összes nő, mind! Alacsony, már nem olyan nagyon fiatal, de jóképű ember volt, és a hátán volt neki egy zsákféle. A drótig elengedték őt. Az asszony odament hozzá, de minket leállítottak egy bizonyos ponton. Jézus Mária, már mi remegtünk, hogy mi lesz!- Hát mégis igaz? Csak annyit szólt be az ember, megfordult és el is ment. Csak ment, ment, és viszsza se nézett többé soha. Nem csak a nő sírt, mi is, ilyet nézni.- Miért csináltad? - kérdezték tőle az asszonyok. - Miért csináltad?- Egy falat kenyérért... - mondta a nő. Sírtunk, sajnáltuk őt. Nem tudta, hogy most mi lesz vele, nem volt hova hazamennie. Nagyváradiak is voltak a lágerben, és elmondták, hogy Nagyváradon bevagoníroztak magyar asszonyokat. Azt mondták nekik, hogy csak három napi munkáról lesz szó, aztán jönnek vissza. A városból kimentek az emberek, és ráfeküdtek a sínekre; hiába dobálták őket a csendőrök a vasútról, nagyon sokan voltak. Hármasával, ötösével egymás hegyeit feküdtek, és annyi embert nem verhettek meg, vagy nem lőhettek agyon. így nem tudták elvinni az asszonyokat. És ez a hír úgy megrémisztett mindenkit - lehet, hogy nem is volt igaz -, hogy mindenki szökni akart. Magyarországra nem kellettünk, de haza se. Egyszer eljött három szlovák, de hogy kik voltak, mik voltak, nem tudtuk. Megvolt a parancs, hogy vigyünk ki a kaszárnyaudvarra egy asztalt, székeket melléje és hogy sorakozzunk fel, mert fognak értük jönni. Egymást előzgettük, és jött is a három szlovák. Odament az első ember, de nagyon hamar eleresztették. Nagy búsan ment, és már nem is jött megmondani, hogy mi van. Odament a másik ember is, és azt megint csak hamar elintézték: olyan gyorsan nem írhatták át azt, hogy »ki vagy, mi vagy, hova utazol, egészséges vagy-e.« Egyszer csak már pakoltak is össze.- Hát mi van? - kérdeztük.- Látták, hogy ez mind magyar, aki itt van, és nekik magyarok nem kellenek! El voltunk keseredve: hát nem kellünk?- És még azt is mondták, hogy legközelebb az oroszokhoz fognak minket visszavinni... Mind megdermedtünk. 113
