Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Tóth Károly
lányainkat nyaggatták. Gondoltam magamban, mi ott szenvedtünk a fronton, ezek meg... Be is szóltunk nekik:- Ezt csináltátok ti a háború alatt is? Odaértünk a lágerhez, és a portán már tudták, hogy hány ember fog jönni. Két királyfai is várt ott minket: a Benes Vilmus és a Kocsis Józsi. A Kaszás Jozskó is ott volt a lágerben, de el volt törve a bal keze, mert egy haverjával kiadta magát festőnek, és őalatta is eltörött az állás. Ők már régebben ott voltak, és tudták, hogy mi újság. Azt is tudták, hogy miért lettünk még az állomáson kivizsgálva: aki Felvidékre tartott, olyat egyet se engedtek tovább. Az anyaországiakkal még aznap este ment a vonat Magyarországra. És ezt nekem egész éjjel megmondhatták volna, hiszen egybe aludtam velük: mindenről szó volt, csak erről nem. Ők is ezen az egy szón maradtak ott, hogy »felvidéki«. Másnap, a reggeli után kihirdették, hogy a konyhaszemélyzet délután kettőre menjen az orvosi kivizsgálásra. A Vilmus jött velem, már bent a lágerben jöhetett akárki. Már előre be voltam rézéivé, féltem, hogy mi lesz, mert SS-eket kerestek. Azt már elmesélték nekem is a mieink, hogy közöttünk is találtak ilyeneket: évekig együtt voltunk, és nem tudta senki. Be volt sütve a hónaljukba, vagy a lágyékukba az SS jel: aki azok közé önként jelentkezett, annak besütötték. Ha olyat az oroszok elfogtak, azt darabokra metélték, vagy kivágták a tökét és a szájába tették, vagy Isten tudja hogyan, a legkegyetlenebb kínzásokkal végezték ki, mert az SS-ek is ha valakit elcsíptek, azok is a legnagyobb kínzással intézték el. Aztán a németek inkább kivágták a jelet, de a forradás ott maradt azon a helyen. A kezeinket fel kellett tartani, és a heréinket félre kellett húznunk, hogy az orvos lássa, nincs-e ott valami besütve. Én harmadiknak vagy a negyediknek mentem, a Vilmus az ott állt három lépésre tőlem, és nézte, hogy mi van. A három előttem való elment: az orvos elengedte őket, mert nem volt semmi. De amikor én kerültem a sorra, nézett az orvos, nézett az orvos, és már úgy húzódott hozzám. Egy jó lépésnyire állt tőlem, és egyszer csak láttam, hogy nagyon kigyúltak a szemei! Hát mit vett ez észre? Már reszketett a lelkem!- SS! - elkiáltotta magát. Abban a pillanatba már ment belőlem minden, mert ott állt két orosz katona, és már vitt is volna, többé nem láttam volna se Máramarost, se semmit. Elkezdtem a nagy sírást, mint a kisgyerek:- Én nem vagyok SS!! - és mutogattam mind a két helyen. - Én nem vagyok!! Látták, hogy nagyon sírok, akkor egy orvos felkelt a székről. Mindenki figyelmes lett, mert ha valakin megtalálták a jeleket, azt abban a pillanatban vitték is az orosz katonák, azok direkt arra vártak. Odajött az orvos hozzám, nézkedett engem és aztán elkérte a centimétert, mert az SS jelek pontos centiméterekre voltak csinálva. Lemérte, amit az első orvos talált, de persze nem passzolt. És máskülönben is, csak a hónom alatt találtak valamit. Nem jött mindjárt az eszembe, hogy gyerekkoromban tele voltam keléssel: ha a széken valamelyik találta volna kérdezni, hogy nem-e voltak a hónom alatt vagy a nyakamban kelések, akkor ezt az egészet megspórolhattuk volna. Aztán odajöttek hárman, és nekem adtak igazat.- Hogyan megijedtél! - mondta aztán a Vilmus. Marha, hát hogyne! Hiszen már vitt is a két orosz! Már minden csepegett belőlem, még a hajszálamból is csurgóit a víz! Aztán megkérdezték, hogy felvidéki vagyok-e, vagy magyarországi - felvidékit mondtam, és az egy szó miatt Mára marosszigeten maradtam. Ha magyarországinak mondom magam, akkor már engedtek is volna Magyarországra, de a felvidékiek 111 \10
