Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Tóth Károly
110 I—o I—- Karol Tóth!- Zde! - jelentkeztem, és kiléptem. Akiket nem olvastak, azok már mentek is a munkába. Felsorakoztattak minket és elküldték ruhavizitre. A vizites átnézte a ruháinkat, és mindenkiét jóvá hagyta, a trehány! Na mindegy, csak hazamehessünk. Egyszer csak megint sorakozót parancsoltak, és mentünk az állomásra. Be volt mindenki a vagonhoz osztva, de akkor már nem voltunk százan egy vagonra. Jaj, az az öröm jaj Istenem! Akkor még nem tudtuk, hogy még mi vár ránk! Az állomáson el voltunk dülöngélve a vagonok mellett, és már a haza reménye volt mindenkinek a szívében.- Te pajtás - azt mondta az egyik -, te itten feküdtél, és az orvosod ment itt végig rajtunk, úgy figyelt, aztán kiért a végére, megfordult, és széttette a kezét. Nem téged keresett a százados úr? - Százados úrnak szólította, mert a lágerben mindenki becsülte ötét. Felálltam, és meg is látott engem. Összecsapta a kezét és már mosolyogva jött is, nem nézett se jobbra, se balra. Intett, hogy menjek vele. Volt nálam egy ruhacsomag, amit még az ezerszáz százalékos teljesítményemért kaptam. Kérdezte, hogy az enyém-e, és mondtam, hogy igen.- No biril - mondta, hogy hozzam magammal. A szerelvény végére mentünk, ahova aztán a odaállították a mozdonyt: ott volt a konyhakocsi.- Bude povaľ? - kérdezte, hogy leszek-e szakács.- Bude, budel - mondtam neki örömmel. Még azt is megkérdezte, hogy akarok-e felelni az összesért, de azt már nem vállaltam. A hordókban volt tartalék víz, és ha az a sok löketés által kilöttyen, akkor a főszakács lesz bajban. Mondtam neki, hogy inkább valaki mást osszon be főszakácsnak, mert nem akartam úgy járni, mint amikor kiosztottam a kis gyárban a nagy gyárnak az ennivalóját, így aztán egy erdélyi lett megbízva konyhafőnöknek. Fiat vagy hét segédet tettek melléje, énvelem együtt. Lassan beszélgettünk, de akkor már minden szót értettünk, nem kellett duplázni semmit. Egyszer csak megjött a mozdony. Az orvosnak kezet csókoltam: megengedte. Fláromszor is megcsókoltam, és elkezdtem a sírást. Azt mondta, hogy ne búsuljak, haza fogunk menni.- Isten veled! - elköszöntünk utoljára egymástól, és a vonat elindult. Megérkezés Mára marosszigetre Megérkeztünk Máramarosszigetre. Még nem volt kész az ebéd, amikor a tisztek odajöttek hozzánk, és kérdezték, hogy lehet-e sorakoztatni, hát mondtuk, hogy lehet. Az emberek megebédeltek, és akkorra már kint volt az orvosi komisszió az ottani lágerből. Tetőtől talpig levetkőztettek, és így már ott az állomáson megvolt az orvosi vizsga. Nekünk, a szakácsoknak még vacsorát kellett főzni estére, mert még az a nap miránk szólt, így nem mentünk orvosi vizitre. Estére az embereink ki is jöttek oda, megvacsoráztak, aztán visszamentek. Rendet kellett csinálni, és csak aztán mehettünk utánuk. Az orosz tisztek megmondták, hogy nem marad velünk katona - már szabadon mehettünk volna akárhova -, és hogy melyik út vezet be a lágerbe, azon végigmegyünk, aztán balra meg fogjuk látni a nagy kaszárnyát. Még azt is hozzátették, hogy ne az úton menjünk, hanem a járdán, nehogy valami elüssön bennünket. Már most itt csak nem hagyjuk magunkat! Már sötét volt, és közeledtünk egy bizonyos helyre, hallottuk, hogy húzós muzsika szól, dal van, magyarul. Odaértünk, és egy nagy épület volt, rajta a nagy hármas ablakok, csak pár centire volt az aljuk a járdától. Megálltunk, és néztük, mint a borjú az új kaput: az oroszok ott táncoltak és a mi
