Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Tóth Károly
Mozdulatlanul állt, meg volt vékonyan fagyva az orrából a taknya, a fülei és az orra 107 fehérek, Jézusmária! A vagon oldalán egy vaslétra volt, és azon hoztuk le őt.- Vigyázz a kezére, vigyázz a fülére! Hozzá ne érjél, mert letörik! - mert meg volt fagyva. Lehoztuk, levetkőztettük, beszéltünk hozzá, és dörgöltük össze-vissza. Egyszer csak megmozdultak a szemei! Úgy örültünk mind, mert akkorra már sokan odajöttek. Bejöttünk a munkából, de a gyerek aztán nem jelentkezett nálam.- Hát miért maradtál utóira? - kérdeztem tőle. Az orvos nézett rám, mert sajnáltam a gyereket és arra kértem, hogy írja ki szegényt. Csak rá kellett nézni, és az ember leolvasta, hogy milyen megfagyni való gyerek. így ki lett írva, csak az volt a baj, hogy a norma felett. Másnap kint a gyárban salut szegeltünk. Kötöttük be az armatúrát, aztán bebetonoztuk. Amikor kerestek rá embert, senki nem akart érteni semmihez. Aztán azt mondta az orosz, hogyha majd nem kapunk zabálni, majd megtanuljuk. Persze volt azért valaki, aki értett hozzá, és aztán megcsináltuk végig. Dolgoztunk, egyszer csak láttuk, hogy jön be a gyárnak a kapuján egy dzsip: éppen úgy estünk, hogy odaláttunk. A hóviharban hozta a hangot a szél, hogy »hol dolgozik a Molnár brigád«, a mienk. A portás kijött, és mutatta, hol vagyunk. Az autó egyenest odajött hozzánk és olyan könnyű ruhában szállt le a szegény századosorvos. Azt mondta a sofőr, hogy ott fog velünk dolgozni estéiig, a gyerek helyett, akit norma felett írt ki. A lágerparancsnok bement átnézni a lágert, a gyereket ott találta, és az orvost küldte ki helyette. Még el se ment a dzsip, odamentem az orvos mellé, és odasúgtam neki, hogy nem fog dolgozni, nem engedjük. Nem mondta szegény egy szóval se, hogy nem. Ahogyan a gyárba bejöttek a vonatok, volt egy kis őrház, és abba volt egy körülbelül negyvenöt éves nő. Váltókezelő volt, ha hozták vagy vitték az anyagot, őneki ment a telefon, hogy hogyan váltson át, vagy ha esetleg a váltókat és a síneket télen telehordta hóval a szél, azokat tisztította. Kedveskedni is szoktunk neki, többször is vágtunk neki fát, mert ugyan volt neki bent egy kis kályhája, de tüzelőt nem kapott.- Pista - mondtam a Molnárnak, a brigádvezetőnek -, elmegyek a nőhöz és elintézem, hogy ne kelljen neki dolgozni. - El is mentem utána, és hívtam őtet, hogy jöjjön be. Bementünk abba a kis szobába, és elmagyaráztam neki, hogy az öreg orvost kihozták dolgozni, és hogy nem-e jöhetne ide be, mi kidolgozzuk helyette a százalékot. Megöleltem őt és mondtam neki, hogy ellátjuk őtet tüzelővel, az egész brigád mind egyhangúlag voltunk. Aztán be is vittük oda az orvost, és azt a kis irodát telehordtuk tüzelővel. Elmentem az ácsokhoz és keresgéltem a hulladékban, de ott nem volt semmi. Kérdezték, hogy mit akarok. Elmondtam, mi a helyzet a századossal. Összenéztek, és egy fűrésszel elvágták a drága ötméteres forsnyit is, amit már vittem is az asszonynak. így az orvos helyett ledolgoztuk azt az egy napot. Aztán azt mondta el nekünk nagy titokban, hogyha úgy járnánk, hogy nem tudnánk időben nála jelentkezni, a portánál kell összeesni, az már nem az ő rovására megy. Úgy fogják venni, hogy az már munka közben történt. Aztán a nyúlfalusi gyerekek - hol az egyik, hol a másik - mindig a portánál összeestek, így aztán az egyik mindig bent maradt. A komisszió Egy szép éjjel, 1947 májusának az elején, a felső ágyon feküdtem. Takaróm nem volt, csak a köpeny - ha fáztam, ha nem, ha meg volt ázva, ha száraz volt, az nem számított -, és az rajtam száradt. Az ágy is nagyon rossz állapotban volt, a rostély, amin rajta volt a matrac, lyukas volt és vigyáznunk kellett vele. Ha a gyárban találtunk egy TÓTH KAROLY
