Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Tóth Károly
108 darab drótot, hazahoztuk és mindenki javítgatta magának, hogy jó legyen. Már majdnem aludtam, egyszer csak valaki megcsípte a bal lábamnak a nagyujját. Mire felébredtem és odaugrottam az ágy végéhez, nem volt ott senki. Végignéztem a nagy szobán, de csak tizenötös égő világított, nem tudta azt a nagy szobát bevilágítani, csak annyira, hogy tudjanak az emberek közlekedni egymás között, mert hol az egyik ment a vécére, hol a másik, mindig jött-ment valaki. A lámpának nem volt kapcsolója, mert azt ellopták volna - ha minden éjjel lett volna húsz, mindet elvitték volna a foglyok -, csak két drót volt ott, amiket össze kellett akasztani és az elég volt. Visszafeküdtem, de már a köpenyt nem terítettem magamra, készen vártam, mert akármelyik haver lehetett. Én sem voltam különb, néha én is megcsináltam ilyet, ez csak olyan huncutság volt egymás között. Ott hagytam a lábamat, és már szundikáltam, amikor megint megnyomta valaki! De akkor már egy pillanat alatt az ágy végében voltam. Az orvos volt az. Ott állt lent, rajta volt a száján az ujja, és intett, hogy menjek. Mire az ajtóhoz értem, már majdnem a gyengélkedőszobánál volt, ahol vizsgálni szokott. Elkezdtem szaladni, ő ezt meghallotta, és mutatta, hogy csak lassan menjek, ne érjem őt utol. Hát, gondoltam magamban, ez valamit akar. Félve mutatta, hogy lassan és körültekintően menjek. Aztán úgy mentem, hogy senki se lássa meg, hogy be fogok menni, mert éjjel nem volt semmi keresnivalóm abban a szobában, csak akkor volt jogom bemenni, amikor már volt ott valaki, a nővér vagy az orvos. Bementem, és az orvos ott állt belül az ajtónál. Mutatta, hogy az ajtót engedjem kulcsra, és hogy ne szóljak egy szót se. Átvitt a másik helyiségbe, megnyalábolt, és mondta, hogy üljünk le egymás mellé.- Bude boise komisszió, zajtra bude boise komisszió! - elkezdte szegény, hogy holnap bizottság érkezik. Jaj, már állt a hátamon a szőr!- Bude malinkí doktor, ale príma! Neboj sza, príma! Rozumís? Hát persze hogy rozumím, ezeket a szavakat mind meg tudtam érteni. Akkor felhúzta a gatyámat és megfogta ottan, ahol el volt törve. Azt mondta, hogyha megfogja holnap az orvos a lábam, mondjam azt, hogy »öo/f«! Aztán ha másodszor is megfogja, akkor már keményebben mondjam. Ezután megint fog várni a kis orvos és harmadszor is megfogja, de ne féljek, nem nyomja meg egyszer se olyan keményen, hogy fájjon. Harmadszor már mondjam azt hogy »mnoga bolí«\ így az orvos az éjszaka közepén betanított engemet, mint a kisgyereket. Csak éjjel kapta meg a telefont a főhadnagytól, hogy ne legyen ideje megmondani nekem, hogy jön a bizottság és ne tudjon betanítani. Az az átkozott tudta, hogyha jövünk be a gyárból, már akkorra ott lesz a komisszió. Az orvos csak azt mondta, hogy másnap lesz, nem mondta, hogy reggel, este, vagy délután. És hogy ezt el ne áruljam senkinek, mert ha egynek elárulom, az elmondja a jó barátjának, az megint a jó barátjának, és akkor fülébe mehet a főhadnagynak. És akkor neki vége van. Mondtam neki, hogy ne búsuljon semmit, nem árulom el senkinek. Már a mi Karcsink nem aludt. Otthon jártak a gondolataim. Reggel szépen felkeltünk, és csengettek a reggelire. El is mentünk, de máris csengettek a gyárból - azt hittem, hogy rögtön reggel lesz a komisszió. El voltam keseredve: »jaj, becsapott, jaj, nem olyan embernek néz ki, nem olyan ember, nem jött volna be éjjel, nem csapott volna be«, így találgattam magamban, minta kisgyerek. Délben vártam a kocsit, ami az ebédet hozta és amikor megláttam, szaladtam elejbe és kérdeztem a szakácstól:- Mi újsága lágerben?- Miért, tudsz valamit? Soha nem szoktál ilyet kérdezni... - mindjárt azt mondta.
