Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Tóth Károly
TÓTH KÁROLY 106 közöttünk egy olyan, aki jól értette az orosz nyelvet, a propagandista, és az referálta nekünk azt, amit az orosz mondott. Ő fordította magyarra azt is, amiről szó volt a gyűlésen, ha néha arra került a sor - ezt is dicsérték, azt is, mi meg csak gondoltuk a magunkét. Egy alkalommal, 1946 őszén, akkor is volt a proverka. Utána szokták jelenteni azt, ha esetleg valakinek jött levele. Fütyültünk rá, gondoltuk, hogy úgy se jön semmi, de azért figyeltünk a tribünhöz, ahol a propagandista olvasta a leveleket, hátha az egyikünknek érkezett valami és valamit ki tudnánk belőle slabikálni. Valami öten vagy hatan feküdtünk a porban, mert még nem volt olyan késő ősz és meséltünk egymásnak, mindenki az otthonáról. Egyszer csak azt hallom:- Tóth Károly, Péter fia! Hogy én ott mekkorát ordítottam! Mint a sakál!- Az más nem lehet, csak én! Csak én! - és szaladtam oda. A propagandistánk már messziről tartotta a levelet.- Az apám írta...! - de mire odaadta a kezembe, nem láttam a könnyektől!- Na számold már, olvasd már! - mondták a többiek.- Apám írta...! - azt számláltam, mint a kisgyerek, és csak nagy sokára tudtam elolvasni. Hát jól tette a tornóci jegyző: mondta az apámnak, hogy keveset írjon, akkor el fog menni a levél. Mert ha sokat ír, megunják a cenzúrálást, és bevágják a tűzbe. És még az is szerencse volt, hogy a nyolcas lágerből át lett küldve, mert oda volt címezve, az attól is függött, hogy hol milyen lágerparancsnok volt. Csak annyi volt a levélben, hogy »a Pista megnősült, a Luca férjhez ment, egészségesek vagyunk és a rokonság is.« Ennyi volt az egész, de az milyen öröm volt! Két hetire rá a nővéremtől, Bözsitől is kaptam levelet - repülőpostán! Ő valamivel bővebben írt. Mindenki csodálkozott, hogy borítékban van, csak persze nem volt leragasztva. A nyúli gyerekek esete Volt velünk egy nyúlfalusi testvérpár - ikrek voltak. Olyan szegény, silány gyerekek voltak, még nem töltötték be a tizennyolcat. Elmesélték nekünk, hogyan jutottak fogságba. A falujukon keresztülmentek az oroszok, és a civil nép a járdáról nézte őket. Ők meg kimentek a hídra, és onnét figyeltek, közelről. Aztán meneteltek is a katonák mellett, mutatták, hogy ők is mennek velük. Egyszer csak az egyik katona elkapta az egyiket és bevágta őtet a sorba. A másik az persze ment utána, gondolta, hogy a falu végéig elmennek és aztán visszajönnek. Még örültek is neki, hogy mehetnek velük. De ám a falu végén nem léphettek ki, hiába sírtak! Nagyon erős tél jött. Acélgyárban dolgoztunk - a mozdonyok fel-lejártak, az egyik húzta, a másik tolta azt a kibányászott anyagot, ami aztán ment be a kemencébe. Nyáron kinyitottuk a vagon vasoldalát - kalapáccsal, vagy akármivel felütöttük -, az ajtó kivágódott, és az anyag egy pillanat alatt kidőlt belőle. De télen keményre fagyott és nem jött ki olyan könnyen. A gyár területén nem volt szabad tüzelni, hát mit csinálhattunk? El voltunk hármasával osztva: az egyik ember tartotta a vaséket, a másik ütötte a nagykalapáccsal, a harmadik addig pihent, mert az nehéz munka volt. A kettő, aki dolgozott, az edzett, nem fázott annyira. Az egyik nyúlfalusi gyerek is velünk volt, és alig bírta emelni a kalapácsot:- Tiborka - mondtuk neki, amikor ő ment pihenni -, csak mozogjál, mozogjál, mert megfogsz fagyni! - Dolgoztunk, és egyszer csak a Jani azt mondta:- Jaj, a gyereknek a földig ér a taknya!
