Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Tóth Károly
ÓTH KÁROLY 102 szóltam neki, hogy mióta itt vagyok, és kértem ötét, hogy küldjön el haza. Még azt is hozzátettem, hogy őrajta függ. Szegény mindjárt azt mondta, hogy egy embert nem lehet hazaküldeni, de ha lesz egy egész transzport, akkor ne búsuljak, ő tudni fogja, és akkor majd elkészít engemet. Mondta, hogy ezt még a legjobb barátomnak se va II- jam ki. így nagyjából tudtunk egymással beszélni. Idővel mindig bátrabb voltam, és meg is ölelgettem őtet. Nem volt olyan nap, hogy ne könyörögtem volna neki, hogy küldjön el haza. A lábtörés h Közben eltörött a lábam. Azzal még ma se tudok rendesen menni. Mindjárt reggel törött el, de már a munkából nem engedtek be, mert a katona maga volt velünk és nem hitte el, hogy én a lágerbe mennék. Mondtam neki, hogy elmegyek én magam is, mert még akkor tudtam járni. De estére már úgy hoztak a gyerekek, a kezeiken. Egész nap az irodában ültem, a lábam megpihent és aztán már nem tudtam ráállni. A haveromnak, a Percei Janinak, aki akkor velem dolgozott, az oldalbordái törtek el. Kint voltunk a nagy gyárban, és egy olyan helyiséget szegeltünk, ahol hegeszteni lehetett, hogy a munkások ne a hidegen dolgozzanak. A kétméteres deszkákat szegeltük és már fent voltunk valami öt vagy hat méter magasban. Saját magunk csináltuk hozzá az állást, és hogy gyorsabban menjen a munka, az alsó állásról felszedtük a forsnyikat, és feltettük a másik állásra. Öt vagy hat méter hoszszú, frissen vágott nyers deszkák voltak ezek. Az első nap, amikor napközben melegebb volt - ez tél utolján, tavasz elején lehetett -, meghajoltak alattunk. Aznap nem sikerült befejezni, és ha tovább dolgoztunk volna, mint az oroszok, kaptunk volna mi azoktól. Azt mondták, ha lecsengettek, akkor lecsengettek, senki egy kotytyanást ne próbáljon csinálni! Másnap reggelre fagyott, és ebből lett a baj. Már az utolsó deszkákat kellett volna odaszegelni, amikor egyet pattant a forsni - olyan törékeny lett a fagytól, mint az üveg, ráadásul még volt benne azon a tájon egy csomó is -, és már daloltam is a levegőben. A lábamra estem és eltörött bokában. Jani valami gépre esett rá, azon törte el a bordáit. Estére már úgy szúrt neki, hogy alig tudott levegőt venni, akkorra lett fájdalmasabb. Este mentem a rendelőbe, és az orvos kérdezte, hogy mi van velem. Elmondtam neki az egészet, aztán ő körülnézett, nincs-e ott valaki, nem volt bent a nővér, se senki, megnyalábolt és azt mondta, hogy ezzel fogok hazamenni. De azt mondta, hogy mostantól fogva bottal fogok járni és állandóan fájlalni fogom: csak »bolí, bolí« és »mnoga bolí«, fáj, fáj, nagyon fáj! Azt is mondta, hogy kórházban leszek: orvosságot nem tud adni, de feküdni fogok az ágyon és a lábam meg fog magától gyógyulni. De mindig mankóval fog kelleni járnom, azt el ne hagyjam soha, mert a hadifogolynak nem szabad bottal munkába járni. Ezt mind titokban mondta, és figyelmeztetett, hogy ezt ki ne valljam senkinek. Aztán az ágy végéhez hozzá volt kötve egy deszka, és arra volt fektetve a lábam. Amikor az orvos látta, hogy nincs ottan, már hozta is a zsineget, hozzákötötte a deszkához és aztán megfenyegetett, mint a gyereket. így több hónapig kórházban maradtam. Később, amikor már tudtam járni, odajött hozzám a lágerparancsnok, agyonvert a mankóval és eltördeltette velem. Az orvos akkor azt mondta, hogy ha eltör rajtam hetvenhét mankót, törje el a hetvennyolcadikot is, nem számít.
