Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Tóth Károly
A nagy gyár ennivalójának a kiosztása 103 Amikor már a lágerparancsnok látta, hogy sokáig betegállományban vagyok, beosztott engem a konyhára. Gondolta, hogy a szákácsnál elállók egy lábon is. De hát ez még passzolt is nekem, hogyne álltam volna el, mert az már később nem fájt annyira. Az orvosnak is mondtam, hogy már nem fáj annyira, de az azt mondta, hogy az fájni fog, amíg azzal haza nem megyek. Délben vittük ki kocsin az embereknek az ebédet. Egy öregebb bácsi szokott velem jönni, ő felelt értem, mert az úton a lágerből a gyárba nem adtak őrt. És az mesélgetett nekem olyat is, amit nem volt volna szabad. Elmondta, hogy mit csináltak a kommunisták. Egy gazdáról mesélt, megtiltották neki, hogy kimenjen dolgozni, de ő mégis kiment. Agyon is lőtték őtet, a lova ott maradt maga. Ilyeneket megcsináltak. A bácsi aztán mondta, hogy erről ne mondjak senkinek egy szót se, mert hogy elviszik őt örökre, és agyon is lövik. A kocsira nem mi raktuk rá az ennivalót, én nem is figyeltem, hogy többet vagy kevesebbet tesznek-e rá. Én a levest osztottam ki a sajkákba, és volt ott egy megbízott emberem, aki a ládából adta a húszdekás kenyeret: mindig pontosan kiosztotta, úgyhogy passzolt. De egy alkalommal bajba kerültünk. A kis gyárnak osztottuk az ebédet, és a vége felé már a haverom látta, hogy nagyon sok kenyér kimaradt. Én nem figyelhettem oda is, amíg töltöttem a sajkába az ennivalót a gyerekeknek. Kiosztottam, és már fel volt állva a sora dupláért. Mindig valamicske kimaradt, és azt egymás között elosztottuk, mindennap más kapta, hogy igazságos legyen, már úgy ismertük egymást, és tudtuk, ki van a soron. De aznap nagyon sok kaja kimaradt, úgyhogy lecsuktam a nagy fazekat.- Miért csuktad le? - kérdezték idegesen.- Azért, mert igen sok kimaradt!- Na és? Neked nem volt jó, amikor itt álltái, és osztották? Mit szóltál volna, ha lecsukták volna előtted? Ez olyan válasz volt, hogy nem lehetett mondani rá semmit. Elkezdtem a duplákat osztani. Nem kapcsoltam rögtön, hogy eltévesztették a kocsikat a konyhán: a nagy gyár ebédjét osztottam a kis gyár munkásainak. Kiosztottam egy brigádnak, de még akkor is sok maradt. Jézus Mária!- Csak ne gondolkozz, add! - azt hajtották. Másodszor is kapott mindenki!- Nem adtál ki több kenyeret? - kérdeztem a gyerektől.- Nem pajtás, ne félj semmit! - Mert mindjárt adtam neki a kulcsot és a lakatot, hogy lakatolja le a kenyeres ládát. Megbízható volt, nem csapott be soha. Akkor már kapcsoltam, de már késő volt. Le kellett volna csuknom rögtön a hordót, és menni a nagy gyárba. Hát már mindegy, mondtam a bácsinak, és látta rajtam, hogy el vagyok ijedve. Mondtam neki, hogy megyünk be a lágerbe. Kenyér volt, de zupa nem. Közeledtünk a lágerhez, és már messziről láttam, hogy a szakács kint áll harmadmagával az ajtóban és mutogatta, hogy irány a nagy gyár! Azt gondolta, hogy meghagytam azt, ami kimaradt, de mutattam, hogy kiosztottam. Összecsapta a kezét: már tudta, hogy mit jelent ez nekem. Odamentem a nagy gyárba, kiosztottam a kenyeret, és el lehet képzelni, hogy mit kaptam én ott attól a sok embertől! Nem jutott nekik zupa, és a kenyérből is hiányzott.- Gyerekek - mondtam nekik -, ne zúgolódjatok, ne csináljatok belőle semmit, estére másfél kanállal fogok adni! És a kenyeret osszátok el, két haver egymás között, estére meglesz az is! - Azzal csitítottám le őket, mert fel voltak lázadva.
