Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)
Csoma László
az én területem. De határozottan igyekeztem képviselni a magyarokat. Viszont volt 77 egy érdekes momentum a választások előtti időszakban. Marián Čalfa, az akkori szövetségi miniszterelnök úr megszólított, hogy én, aki Deregnyőn, ahol az ő nagybátyja is él, református lelkész vagyok, nem akarok-e politikai pályára lépni. Megköszöntem az ajánlatot, s kijelentettem, hogy én lelkész akarok maradni. A hétköznapi istentiszteletek mindig komoly lelkierőt adnak ahhoz, hogy az egész napi csatározások után az ember összeszedje magát. Nem beszélve arról, hogy Mikó püspök akkor közölte, ősztől egyéves ösztöndíjat kapok Zürichbe. És én úgy gondoltam, nekem ezen a vonalon kell továbbmenni.- Az egyházat mennyire mozgatta meg 1989, már amikor világos volt, hogy lesz új parlament, új kormány, törölték az alkotmányból a párt vezető szerepét? Ez milyen hatást váltott ki a lelkészek között vagy egyáltalán az egyházon belül?- Az egyházon belül két dolog volt. Az első, hogy aránylag vékony volt a fiatal nemzedék rétege. Nagyon kevesen, öten-hatan végezhettek volna egy-egy évfolyamban, de volt úgy, hogy egy vagy kettő végzett. Mindenesetre voltak az aktív lelkészek, akik valamilyen módon igyekeztek a gyülekezeti életet erősíteni. Itt az egyházi közélet is mozgalmasabb volt, mint mondjuk egy gömöri körzetben. Hetente három istentisztelet volt, hétköznap és kettő vasárnap, hittanoktatás és egyebek. Voltak gyülekezeti kirándulások is, igaz, a Csemadok örve alatt, de gyülekezeti kirándulások voltak. 1988-ban például elmentünk kirándulni Losoncra. Háromnapos hétvégi kirándulás volt, Rimaszombatban aludtunk, majd mentünk tovább Losoncra és Alsósztregovára. És szombaton délután már itt voltak a titkosrendőrök a pártelnöknőnél, hogy hogyan engedhette meg, hogy a pap elvigye az embereket a lőcsei búcsúra. Nem tudtak különbséget tenni Levoča és Lučenec között. A szomorú, hogy a pártelnöknő is megkérdezte, most mondja már meg, melyik a Levoča? Mondom, az a Lőcse. És maguk hol voltak? - kérdezi. Losoncon, ami Lučenec. Az egyház helyzete persze nem csupán azért volt nehéz, mert vékonyult az ifjú lelkészek rétege, s azok is 500 kilométer hosszan szétszórva, 4-5 gyülekezetben szolgáltak. De az idősebb lelkésznemzedék sem volt jó helyzetben, hiszen bennük ott élt a második világháború és a 68 utáni trauma. A hontalanságot, az egyházi javak államosítását megélt, a kollektivizálást megtapasztalt nemzedék talán a szükségesnél is óvatosabb volt. Akik 68 után végeztek, bátrabban szóltak, esetleg fogtak össze egy-egy egyházi ügy érdekében. Lehet, hogy tapasztalat hiányában próbáltak és mertek lépni. Tehát a maguk régiójában fölléptek a változások érdekében, szót emeltek gyűléseken, összejöveteleken. A lelkészi közösségre, az egyházra hirtelen, ha szabad azt mondanom, pár hónapon belül rászakadt a szabadság. Volt olyan lelkész, akit megkérdeztem valamiről, és azt mondta, hogy előbb meg kell kérdeznie a püspököt. Aztán ez a hirtelen jött szabadság sokakat elbizonytalanított, hogy meddig mehetünk. Kérdés volt, hogy létrehozhatunk-e iskolákat, vagy kezdhetünk intézményrendszert felépíteni, sajtót létrehozni. Hogy tényleg meddig terjed ez a szabadság. A másik nagy gond az anyagi háttér megteremtése volt. Az egyházi javakat, iskolaépületeket 1949-ben elvették. Nálunk a gyülekezet szerette volna visszakapni a volt egyházi iskoláját azon a címen, hogy azt nem arra használják, amire államosították. Egy ügyvéd megsúgta, miként lehetséges ez. De a pénzügyminiszter jóváhagyása kell hozzá. És én ezt a pénzügyminisztert idehívtam Deregnyőbe, és CSOMA LÁSZLÓ
