Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)

Csoma László

CSOMA LÁSZLÓ

72 feltámadt a lelkiismeret és megmondta, hogy én nem voltam köztük. Végül azért, mert ugyan nem voltam ott, de tudtam róla, három nap feltételes elzárást kaptam három hónapos próbaidőre. Hát voltak ilyen kis allűrök a seregben.

Végül 83-ban leszereltem. Visszakerültem ide, és azonnal templomot javítottunk. Pályázat, állami támogatás nem létezett, nyugati támogatás sem, de közadakozásból mégis rendbe tettük a templomot. Az akkori pénzben majdnem fél millió koronát fizetett ki a gyülekezet a templom külső-belső felújítására. Én csak néztem. Ebben teljesen tapasztalatlan voltam, csakis az Úr vezetett. Akkor döbbentem rá, hogy ha az ember nem azon morfondírozik, hogy hogyan meg miként, hanem van hite, és a gyülekezetben vannak hívő emberek, akkor bármi megtörténhet. Eredetileg három évre volt tervezve a templom javítása, és két és fél hónap alatt elkészült az egész. Ez erőt adott a továbbiakban.

Hozzátartozik még az egészhez, hogy 1978-79-ben Debrecenbe kaptam egy ösztöndíjat, ahol bizonyos fokig megint egy másik egyház, egy másik ország, másik társadalom képe rajzolódott ki az ember előtt. S ott találkoztam először azzal, hogy mit magyarkodsz. Prágában nem találkoztam ezzel, ott mindenki megértett, még a csehek is. Ők szinte élvezték a magyar nótákat vagy népdalokat. De Magyarországon megkaptam, hogy mit magyarkodsz. Nagyon tanulságos volt az ottani tartózkodásom. A közösségformáló szerep abban is megnyilvánult, hogy egypár lelkész elkezdtünk összejárni. Hetente összejártunk, egy római katolikus plébános és három-négy református lelkész. Mindig más parókián. Valójában csak az igéről beszélgettünk, de bizonyára ez is feltűnt másoknak.

1983-ban Deregnyőn csődbejutott a Csemadok. Mivel itt a gyerekek 80 százaléka szlovák iskolába járt, a hittanon állandó probléma volt a magyar olvasás és a magyar történelem ismerete, magyar versek, irodalom és egyebek. A nyelvhatáron lévén, nagyon elkötelezetten igyekeztem ezeket a gyerekeket másfelé fordítani. Végül a presbitériummal beléptünk a Csemadokba. Az egyik presbiterem lett az elnök, én voltam a titkár, de ott volt a vezetőségben a pártelnöknő, tanítók és mások. Kialakult egy közösség, akik elkezdtük a Csemadok munkáját szervezni. Voltak vicces kedvű ismerősök, akik azt mondták, hogy Deregnyőben nincs Csemadok, csak Csomadok. És elkezdtünk kirándulásokat szervezni, először országon belül, aztán országon túl. Egészen addig, hogy 1987-ben már Bécsbe szervezetünk kirándulást. De addig még sok minden egyéb történt.

Ebben a régióban az egyházmegye félig szlovák, félig magyar anyanyelvű volt. És volt egy egyezség, hogy az egyik választási ciklusban magyar, a másikban szlovák lesz az esperes. 1982-ben ezt fölrúgták, szlovák lett az esperes, de azzal a jelszóval, hogy tud magyarul. 85-ben, mikor ez az esperes súlyos betegség következtében elhunyt, akkor már automatikusan szlovákot akartak állítani. Nem beszélve arról, hogy volt egy hosszabb időszak, amikor püspökhelyettesek irányították az egyházat, nem lévén püspök. Akkor én az egyik gyűlésen voltam bátor elmondani, hogy van egy ilyen egyezség, kétszer már megsérült ez az egyezség, mi keresztyének vagyunk, a világ előtt példát kell mutatnunk a keresztyéni együttélésből, nemzetiségi együttélésből, miért akarunk mi változtatni? A gyűlés után az egyik atyafi megszólított, hogy nem lesz ez jó, ne csodálkozzak, ha majd megkeresnek. Miért, mi rosszat mondtam? Igaza lett, megkerestek. Hogy hát most mi bajom van nekem? De nem egyháziak kerestek meg, hanem a titkosrendőrség. Ma sokan azt mondják, miért nem utasítottuk el velük a kontaktust. Hát azért, mert nagy-nagy naivitás azt gondolni, hogy azt csak úgy el lehetett volna utasítani. No és 1985-ben