Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)
Csoma László
is zavart, hogy majd 900 kilométerre van tőlem a feleségem, és én ott. 71 Tanácstalanok voltak, hogy most mi legyen velem. Mondtam, küldjenek haza, nélkülem is meglesznek, higgyék el. Azt nem lehet.- Te rendes katonai szolgálatra mentél?- Két év közlegényként. Az egyik sorakozón majdnem elveszítettem a fejemet. Az egyik mélynövésű, vézna gyerek, aki viszont nagyon jó futballista volt, kötekedett velem, hogy állok, mint állok. Megfordultam, fölemeltem, falhoz nyomtam és azt mondtam, ha nem tartod a szádat, fiú, innen le se jössz. No, ettől szent nyugalom szállt a kötekedőkre. Elkönyveltek mint olyan embert, aki esetleg falhoz vág. Végül a parancsnokságon is eldöntötték, hogy ahol én semmilyen titkos dologgal nem kerülhetek kapcsolatba, az a konyha. Tehát élelmiszerraktárnoknak tettek meg azzal, hogy ha jól viselem magamat, akkor még könyvelő is lehet belőlem. Elmentem a konyhára, s bizony egy fél évig otthon sem voltam, folyamatos benti szolgálat. Reggel fél hatkor keltem az ellátás miatt. De mégiscsak éreztem, jó, hogy ott vagyok. Folyamatosan derült ki, miért is jó. Nem egy se szlovákul, se csehül nem tudó gyerek került oda, akit hát sehol nem tudtak hasznosítani, betették konyhai szolgálatra. És észrevették, hogy én magyar vagyok. S én bíztattam őket, ne félj, csináld meg a munkádat, itt fölösleges szekírozás nem lesz. Az egyik birkózni tanított, mert ifibajnok, második helyezett volt Fülekről, a Torpis Jóska, tiszta kis méregzsák. Fél évet húzott le mellettem, és lehiggadt, utána került egy munkaalakulathoz. Meg mások is Pozsony mellől. Mikor megtudták, hogy van ott egy lelkész, aki magyar, igyekeztek megkeresni és bejönni egy-egy beszélgetésre. Szlovákok is, például a századorvos, aki hívő ember volt, meg tisztek, akikben azért ott volt a hit vagy legalábbis az emberség. Hadd ne mondjam, hogy vasárnap nem volt kimenőm sohasem. De ez nem zavart különösebben. Mindig küldött valakit a jó Isten, akivel a bibliáról, hitről, emberségről lehetett beszélni. Egy alkalommal egy nagyon tragikus eset folytán még a zászlóaljparancsnok is megjelent egy vasárnap az irodámban. Ugyanis az történt az egyik kihelyezett őrponton, hogy egy nő miatt az egyik cseh fiú karácsony előtt öt méterről keresztüllőtte a katonatársát. Amikor hazavitték temetni Ólubló mellé, elment a zászlóaljparancsnok, aki, ugye, azt gondolta, ott majd nagy igényt tartanak a katonai dolgokra. A szülők viszont félreállították, mondván, nem tudott vigyázni a fiunkra, és itt egyházi temetés lesz, és nem a hadsereg lesz a főszereplő. Ez egy cseh környezetből érkező ember számára megdöbbentő volt. Ekkor kezdett el érdeklődni az iránt, hogy mi ez a bennünk lévő hit. Mondtam neki, nézze, két gimnázium van Szlovákiában, amelyikből a legtöbben mentek teológiára, az egyik az ólublói, a másik meg a királyhelmeci. No, én a királyhelmeciből jöttem. És aztán nagyon jól elbeszélgettünk, sok mindent magyaráztam neki. Épp egy teológiai könyvet olvastam, mikor bejött. Megnézte, s még ígérte, hogy máskor is lejön, mert érdekes dolgok, amiket mondok, de aztán nem jött. A nyár folyamán aztán megpróbáltak behúzni egy bagatell ügybe. Érdekes volt, hogyan játszották meg az egészet. Szombaton éjszaka kimenőt kapott egy nagyobb adag közkatona és megismerkedtek valamilyen lányokkal. Mi sem természetesebb, behozzák őket az alakulathoz. A főszakáccsal együtt a konyhába mentek, s mivel a zászlóaljparancsnok meglepte őket, a kivizsgálásnál büntetlenséget ígértek az egyik vétkesnek, ha azt vallja, hogy én is ott voltam a társasággal. Ám egyikükben CSOMA LASZLO
