Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)

Csoma László

jaj, jaj. Nem mondott ő semmi rosszat. Érdekes háttérzöngék voltak ezek, s kicsit 69 úgy érzem, hogy féltettek. Nem tartottak elég taktikusnak, hogy így egyenesen belevágtam a közepébe. Azért kicsit érződött az is, megbecsülik, hogy az ember kimondta azt, amit gondolt és érzett. Aztán leérettségiztem, és egy hét múlva jött a felvételi a teológiáról Prágából.- Hogyan emlékszel vissza a prágai teológiára?- Teljesen más környezet volt, mint amit addig ismertem. Találkoztam egy nyelvvel, amit nem ismertem, és azon a nyelven kellett latint, hébert és görögöt tanulnom.

Nagyon érdekes volt, és fantasztikus szabad embernek éreztem magam. Nehéz érzékeltetni, mit jelentett a tudat, hogy teológiára mentem, és fölvettek a teológiára, miközben ez a rendszer engem az ellenségének tud. Én pedig, ha nem is vagyok forradalmi ellensége a rendszernek, de az vagyok, amiben hiszek, azt viszem tovább, amit a család széles lelki, szellemi és emberi hátteréből bennem összegyűlt. Ez fantasztikus érzés volt 1975-ben, a husáki éra kellős közepén.

75-ben mentem Prágába, és másodévesként szinte első kézből került kezünkbe a Charta 77. Van egy fényképem mind a mai napig 1977-ből, amikor a szemináriummal szemben levő ház falára valaki felírta, hogy Éljen a Charta 77!, és két rendőr igyekszik lemeszeli a feliratot. Én a szobám emeleti ablakából fényképeztem az egészet. Az 1977-es év nagyon sokat jelentett azért is, mert éreztük, hogy mindez a valami körülöttünk és közöttünk történik. Igaz, nem írtuk alá a Chartát, mert az elsődleges dolognak azt tartottuk, hogy befejezzük a tanulmányainkat és gyülekezetbe kerüljünk. Prágában természetesen ott voltak azok az eltiltott lelkészek is, akik politikai magatartásuk miatt nem lehettek szolgálatban. Találkozgattunk velük, elmeséltek dolgokat. Természetesen egész más világ volt ez, minta mi megfélemlített szlovákiai kisebbségi magyar világunk. S bár tudtuk, hogy a prágai világból sok mindent nem lehetett majd áthozni Dél-Szlovákiába, éreztem, hogy a szolgálatba kikerülve nagy fontossága lesz annak, hogy közösséget erősítsek, esetleg létrehozzak. Közösségeket létrehozni, ahol emberek beszélgetnek, ahol emberek dolgokat csinálnak, amely erősíti a magyarságtudatot, amely szabadabb légkört teremt az emberek számára, még akkor is, ha ez nem fog tetszeni az államnak.

Kikerülésemet megelőzően 1978-ban két fontos dolog történt. Az egyik, hogy két diáktársammal együtt eldöntöttük, meglátogatjuk Nyugat-Európát. A nagy elhatározásban azt se tudtuk, hogy kell ezt elkezdeni. Az egyik kollégánk elmesélte, hogy be kell adni a kérvényt a devizára, aztán ezt-azt. Ketten innen, Keletről voltunk, a harmadik Nyugatról. Beadtuk a kérvényt, és vártuk, mi történik. Egyszer kapok az édesanyámtól egy levelet, aki azt írja, hogy fiam, talán burokban születtél, mert megkaptad a devizakiutalást. Akkor még nem tudtam, hogy mi történt.

Aztán később kiderült, a kollégám édesapja jó kapcsolatokkal rendelkezett, szerette volna, ha a fia Nyugatra látogat, de egyedül nem akarta engedni. így én lettem az útitárs. Ettől függetlenül fölvillanyozódtunk, és szurkoltunk, hogy a harmadik társunk is jöhessen, mivel ő tudott jól németül. No, ő nem kapta meg. Innentől kezdve szorgos némettanulásba kezdtem, a barátom angoltanulásba, hogy mégse vesszünk el az úton. 1978-ban Prágában került sor egy nagy békekonferenciára, ahol Ausztráliától Kanadáig a világ számos pontjáról voltak olyan lelkészek, akik vagy békepapok voltak, vagy ezt a dolgot használták ki arra, hogy kapcsolatokat

CSOMA LÁSZLÓ