Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)

Csoma László

CSOMA LÁSZLÓ

66 bevonulásakor cseh egyenruhában nagyon jól tudták alakítani a hadifogoly szerepét. A magyar szökött katonák, akik életük kockáztatásával menekültek a csehszlovák hadseregből, cseh hadifoglyokként vonultak egy díszbevonuláson, és a kassai polgárok egy része köpködi és durván szidalmazza őket, mint valamikori megszállókat. Na, itt szakadt el a cérna nagyapámnál is, és az egyik ismerős valakit úgy hirtelen szájon teremtett, mondván, hogy te megszólalni sem akartál magyarul éveken keresztül. Ebből lett egy olyan bonyodalom, hogy végül is a kormányzó elé vezették, ahol elmondhatta, hogy mi a problémája, mi a gondja. S ő elmondta, és kapott egy nemzeti zászlót, és ennek révén nem a hadseregbe, hanem a határcsendőrséghez sorozták be és képezték át a magyar hadsereg tagjaként. így nem került a frontvonalra, hanem később a málenkij robot keretében volt lehetősége két és fél éven keresztül tanulmányozni az új rendszer mélységét. A jó Isten megtartotta, 1948-ban hazajött 48 kilósán. Mindenesetre folyamatos élmény volt kérdezni az ottani tapasztalatokról, és nagyon megrázó dolog volt, amit mondott. Nem beszélve arról, hogy az anyai nagyanyám, aki Kárpátaljáról, Szürtéről származott, a 60-as években megközelíthetetlen volt. Anyai nagyapám családja a szövetkezetesítéskor belépett a szövetkezetbe. Nagyapám látta, hogy mi van a Szovjetunióban és tudta, hogy itt sem lehet elkerülni a dolgokat. Apai nagyapám viszont kicsit más ember volt. Alacsony, fürge ember lévén az első világháborúban a huszároknál szolgált. A húszas években Amerikát is megjárta, és amikor sor került a kolhozosításra, hát bizony a szekérlőcsöt használta eszközül az egyik rendőr ellen, aminek több hónapos börtön lett a vége. Mindent elvihettek az udvaráról, de a lovát, azt nem akarta adni.

Hozzátartozik még az egészhez, hogy a 40-es években az anyai nagyapám szintén börtönben volt. Ő viszont a magyar börtönben ült azért, mert a jegyző valamilyen alkalommal igazságtalanul osztotta a segélygabonát, és ő ez ellen felemelte a szavát. Ennek következtében volt szerencséje a magyar börtönt megpróbálni. Tehát mind a ketten börtönviseltek voltak a maguk módján. Mind a ketten becsületes gazdálkodó emberek voltak, akik pár hektáron gazdálkodva tartották el a családjukat. És a gyerekkorom egyik meghatározó élményei voltak ezek a családi történetek.

1956-ban, amikor a keresztapám, édesanyám öccse éppen katonai szolgálatát töltötte, a család azon rettegett, hogy bevetik-e őket Magyarországon, vagy nem. Ejtőernyősöknél szolgált, de nagy köd lévén azokban a napokban, valahogy nem kerültek bevetésre. Az egész család attól félt, hogy magyar ellen kell harcolni magyarnak. A képhez még az is hozzátartozott, hogy a két fél pártállása, már az anyai és apai ág pártállása, egyértelmű volt. Apai nagyapám, aki Amerikát megjárta, folyton hangoztatta, hogy ez a rendszer össze fog dőlni. Igaz, sokan nem vették komolyan azért, mert útban Amerika felé még Svájcban is megállt, és aztán azt mesélte, hogy Svájcban a szekérrel fölhajtanak a padlásra. Ettől a faluban egypáran kelekótyának nevezték, így nem volt teljesen hiteles, amit ő mondott. Mindaddig, amíg 1978-ban magam is meg nem láttam, hogy Svájcban tényleg föl lehet hajtani a padlásra.

Ami számomra még meghatározó élmény volt a 60-as években, az az 1967. júniusi izraeli-arab háború. Már csak azért is, mert a családban mind a két oldalon nagyon élő volt a zsidók iránti szimpátia. Nagyapám bíróként próbálta menteni a faluban egyetlen zsidó család vagyonát, akiket koncentrációs táborba hurcoltak és az értékesebb dolgokat nálunk rakták le. És hála istennek a három lány és az