Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)

Bárdos Gyula

BÁRDOS GYULA

44 nyen feloldódni. Egy bizonyos százalékuknál problémát okozott, hogy nem bírta a nyelvet kellő szinten és ebből komplexusai adódtak. Egyrészt nem mert beszélni szlovákul, másrészt ha beszélt is, félt, hogy rosszul mond valamit, és akkor mi lesz. Ha tudott is volna rögtön reagálni az adott helyzetben, pillanatban, nem tette meg, pontosan azért, mert mi van, ha kinevetik, kigúnyolják, mert a végződést rosszul mondja. Nekem soha ilyen problémám nem. Soha nem volt olyan, hogy nem mertem volna reagálni, nem mertem volna azonnal visszavágni.- A pályaválasztásban volt-e segítséged, vagy magad döntöttél?- Az iskoláról nagyon pozitívan beszéltem. Egyrészt nagyon jó tanáraim voltak, és hála istennek a szenei magyar alapiskola a mai napig is nagyon jó. Olyan személyiségek voltak ott, mint például Koncsol Lászlóné, aki ötödikes koromtól a magyar nyelvet és az irodalmat tanította. Az irodalom, az olvasás szeretetére inspirált. Otthonról megkaptam a kellő indíttatást ehhez, édesapám rengeteget olvasott, nagyon sok könyvünk is volt, és Koncsol Lászlóné rávezetett, hogy rengeteget olvassak. Soha nem unatkoztam, olyan nem fordult elő. Én nem tudtam, mi az, hogy unatkozni, mert rengeteget jártam könyvtárba, és rengeteg könyvem volt. Megjegyzem, sajnos, most már nem nagyon mondhatom el, hogy sokat olvasok.- Azért a pályaválasztás, gondolom, nem az alapiskolában, hanem a gimnáziumban foglalkoztatott komolyan.- Én már alapiskolás koromban biztos voltam benne, hogy magyar szakon fogok tanulni, és a magyar irodalommal akarok kapcsolatba kerülni, hogy a magyar valami módon meghatározó lesz az életemben. Hogy ehhez hogyan társult a másik szak, az a későbbiek fejleménye. Objektív dolog volt, hogy milyen szakok nyíltak abban az évben az egyetemen. így lettem magyar-szlovák szakos, pedig én magyar-történelem szakra akartam menni. Az utóbbi nem nyílt abban az évben, évet nem akartam veszíteni, azt nem engedhettem meg magamnak. Egyrészt nem akartam egy évet kihagyni, másrészt meg soha nem szerettem a várakozást. Befejeztem a gimnáziumot, leérettségiztem, és azt mondtam, megyek tovább és tanulni fogok. Két helyre is jelentkeztem. A Komenský Egyetem Bölcsész Karára magyar-történelem szakra, de akkor csak magyar-szlovák szak indult. Nem azért nem akartam a magyar-szlovák párosítást, mintha a szlovák nyelvvel szemben valamilyen kifogásaim lettek volna, hanem mert a magyar történelem meghatározó élményem volt a családból, az olvasmányaimból, az érdeklődésem miatt. Ez mind oda irányított, hogy ezt a pályát próbáljam meg. De tudatosítottam, hogy nagyon nehéz oda bekerülni. Tanáraim is azt mondták, hogy próbáljak inkább valami mást is választani, mert nem valószínű, hogy oda bekerülök. 1973-ban érettségiztem, s figyelmeztettek, hogy bár a jegyeim jók, a bizonyítványom jó, de biztosan nem kerüli el a figyelmüket a szüleim, az édesapám magatartása. Az, hogy az édesapám keresztény vallású ember volt, aktívan gyakorolta a vallását, és kántorként sokkal többet volt a templomban, mint más, aki csak az istentiszteletekre járt. Tehát jelentkeztem az egyetemre és ugyanakkor jelentkeztem egy szakiskolára, egy könyvtárosi kétéves szakosító iskolára. Elmentem mind a két helyre felvételizni és érdekes módon felvettek ide is, meg oda is. Nem tudom, a véletlennek köszönhető-e, valószínű, hogy annak, mert mindkét helyen nagyon kevés fiú volt. A könyvtá-