Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)

Bárdos Gyula

Mondákat mondott. Rengeteg történelmi jellegű könyve volt, s ez meghatározó 41 élmény volt számomra. Emlékszem több ilyen esti sétánkra, amikor Szencen mentünk gratulálni a rokonságnak, s jöttünk hazafelé, s magyarsággal kapcsolatos dolgokról mesélt. Halála előtt egy évvel, amikor gimnáziumba mentem, akkor mondta el nekem, hogy ő soha nem volt kommunista, mert nem is akart lenni. És azt is mondta, létfontosságúnak tartja, hogy ha majd meg akarok nősülni, a feleségem magyar nemzetiségű legyen. Barátnőd, ismerősöd akármilyen nemzetiségű lehet, legyen. De az ő barátai, ismerősei között rengeteg olyan akadt, aki pontosan amiatt tagadta meg a magyarságát, akár közvetlenül vagy közvetve, mert a családja, a felesége nem volt magyar, s bár az elején megegyeztek, hogy minden rendben lesz, az évek folyamán ezek a dolgok összegyülemlettek és problémát okoztak. Sokan gyengének minősültek vagy a megmérettetésnél gyengének találtattak az ilyen miatt. Ő nagyon nehezen viselte, hogy a rokonságban voltak néhányan ilyenek.

Például a testvérei közül - ötgyermekes családból származik - az egyiknek a gyerekei nem jártak magyar iskolába. Ő ezt soha nem bocsátotta meg. Tartott velük kapcsolatot, de nem tudta megérteni, hogyan lehet olyan névvel, hogy Bárdos, olyan gyökerekkel és olyan háttérrel, mint amilyen neki vagy nekünk volt, feladni a magyarságát.

Szene kis város, valamikor hét és fél ezer lakosa volt, most tizenötezer. Most járási székhely lett, de akkor, amikor édesapám élt, és amikor én a gyerekéveimben jártam, egy kisváros volt, és kb. 35 százaléknyian voltak benne a magyarok.

Ma ez az arány kb. 25 százalék. Akkor kisváros volt közel Pozsonyhoz, és a Csemadoknak meg a két iskolának, az alapiskolának és a gimnáziumnak, valamint az óvodának nagyon nagy szerepe volt egyrészt a városban, másrészt a környék magyarságának az életében. Édesapám pedig a szó szoros értelmében nem volt értelmiségi, nem volt olyan iskolai végzettsége, de a tanárokkal, a tanítókkal mindig tartotta a kapcsolatot. A Csemadok vezetőségében is mindig benne volt, és aktívan részt vett a szervezet életében. Ugyanígy tevékeny volt egyházi vonalon.

Nagyon fontosnak tartotta, hogy Szencen magyar anyanyelvű legyen az esperes.

Arra a beszélgetésre is emlékszem, amikor édesapám mint kántor az esperessel beszélgetett, aki megígérte, hogy mindent megtesz, és nem fog tudni nyugodtan meghalni, ha miután innen elment, a helyére nem magyar kerül. Mert tudta, ha az esperes nem magyar nemzetiségű, a káplán meg magyar nemzetiségű, abból milyen nagy problémák lehetnek. Édesapám soha nem volt párttag, de soha nem vonta kétségbe azoknak a pedagógusoknak a lépését, akik Szencen az alapiskolában csak azért léptek be a pártba és külön pártalapszervezetet hoztak létre, hogy a magyar és a szlovák iskolának ne legyen egy közös pártszervezete, mert az az összeboronálásnak az első foka lett volna. Soha nem volt párttag, de nagyon toleráns ember volt, és például ezeknek az embereknek, akikkel nagyon jól ismerték egymást és jó kapcsolatban voltak, soha nem hányta ezt a szemükre.- Akkoriban, ugye, az iskolában szinte kötelező volt a diák számára, hogy szikra, pionír, majd később a középiskolában SZISZ-tag legyen. Te hogy oldottad meg ezt a dilemmát?- Ilyen jellegű probléma soha nem volt, mert mindennek megvan a jó és rossz oldala. Volt annak azért jó oldala is, például a közösség szempontjából. Ha például talpraesett, ügyes vezetője volt valamelyik csoportnak, akkor nem mindig az ideológiai

BÁRDOS GYULA