Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)
Zachar István
szituációk, mikor ezek a csoportok nem tudtak megegyezni. Most, hogy visszagondolok azokra a napokra, úgy látom, hogy a bizonyos dolgok a háttérből voltak kezdeményezve. Céljuk az volt, hogy egymásnak ugrassák ezeket a csoportokat. Néha ezek az igyekezetek elég sikeresek voltak. Egy bizonyos úr, a neve nem érdekes, talán 1983-ban jött Ipolyságra, és a Ropovod élére került a kerületi kommunista pártnak a jelöltjeként. Előtte a Slovnaftban dolgozott. Értelmes, rafinált ember volt, csak azért volt kommunista, mert ez kellett a karrierjéhez. Figyeltem őt 1989 novemberében. Ahogy ezek a történések, változások Pozsonyban beindultak, ő egy hétre eltűnt. A Ropovodon akkor alakult a sztrájkbizottság. Volt egy részleg, ahol az Stb-sek dolgoztak, akik szombaton és vasárnap a kompromittáló iratokat égették el, tüntették el. Közben kinyomoztuk, hogy az igazgató fölment Pozsonyba, elég nagy ismeretségi köre volt, s ott vette fel az információkat, hogy mi ez, mit kell csinálni, hogy kell viselkedni, mi a helyzet, szóval a háttérinformációkat ott vette fel az elvtársaktól. Visszajött, s ő volt az első, aki azt mondta, hogy a sztrájkbizottságot meg kell alakítani. Mindenki ámult, hogy az igazgató ennyire forradalmi, ennyire akarja a változásokat. Én akkor azt mondtam, hogy vigyázzanak vele, mert ő olyan ember volt, aki nem tűrt hatalmat maga fölött. Csak egy hatalom, a kommunista párt elnöke volt fölötte. Nem féltem tőle, mert vaj volt a fején, szóval tudtam, hogy nem fog piszkálódni, ha én elmegyek templomba, mert a gyerekei Magyarországon elsőáldozók meg bérmálkozók voltak. Ő a járási pártbizottság oszlopos tagja volt, s a Ropovod igazgatója csak tőle félt, mert ez az ember tudta őt csak kordában tartani. Az igazgatónak még 1989 előtt voltak ilyen kirohanásai, hogy „len po slovensky”. Ilyenkor aztán elszaladtunk a pártelnök, a Sanyi bácsi után, hogy magyar maga is, hát tegyen valamit, s akkor ő felhívta Lévát s ott azt mondták, hogy ezt nem szabad. Tehát az elvtársak erre ügyeltek. A Sanyi bácsi megmondta nekünk, hogy idefigyeljetek, a kommunista pártnál rejtett nacionalizmus volt, most majd nyílt lesz. Ezek a kommunisták nagyon látták, hogy mi fog történni a jövőben. Szóval az igazgató ezt az embert ki akarta nyírni, s az egész változásokat arra használta föl, hogy kinyírja maga fölül a pártelnököt. Sikerült is neki. S amikor ez sikerült, már nem is tetszett neki, hogy van sztrájkbizottság, megtiltotta, hogy az üzem területén politizálások vagy gyűlések legyenek. (...) Ez az ember mai napig is ott van. Más a struktúra, most TRANSPETROL néven fut a cég, van egy vezérigazgatója, s van három igazgató, ő az egyik. Persze nemcsak az üzemben, a városban is láttam, hogy milyen változások vannak. Én akkor, 1989 novemberében Csáky Károly hatására, aki bizonyos ideig hatott rám, elmentem egy olyan összejövetelre, ahol megalakult az FMK helyi csoportja, ahol megfogalmaztuk követeléseinket. Elég komoly erőt képviseltünk akkor Ipolyságon, de a későbbiekben az FMK, de a többi párt is kisiklott. Minden pártban, így ebben a pártban is a karrieristák elég komoly - itt az ipolyságiakat gondolom - szerepet kaptak. A saját érdekeiknek alárendelték a párt és a köz érdekeit.- Otthon a családi körben hogyan éltétek meg 1989 novemberét és az akkori folyamatokat?- Azt hiszem, hogy a felségem, a szüleim, apósom, anyósom is ilyen nézeteket vallottak. Én úgy látom, hogy akkor, amint hazaértünk a munkából, rögtön bekapcsoltuk a szlovák TV-t, s néztük, hogy mi történik Pozsonyban, Prágában és a nagyobb városokban. Egy nagyon nagyfokú bizakodás, remény volt bennünk, örültünk, hogy 415 ZACHAR ISTVÁN