Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)
Bárdos Gyula
BÁRDOS GYULA 40 - Ahogy mondtam, kilencéves voltam, amikor meghalt az édesanyám, s volt egy öt évvel fiatalabb leánytestvérem és egy öt évvel idősebb fiútestvérem. Édesapám nagyon nehéz körülmények között nevelt bennünket. Mégis soha nem vettük észre, hogy valami miatt is nélkülözünk. Soha nem volt semmiből fölöslegünk, az természetes, nem is lehetett olyan körülmények között, de csodálatra méltó módon nekünk mindig előteremtette, ami kellett. Inkább ő húzta meg jobban a nadrágszíjat. Nagyon egyenes, gerinces ember volt. És egy másik dolog, ami miatt elég sokat jártak a nyakára, még a titkosrendőrség is, hogy ugyanúgy, mint nagyapám, édesapám is kántor volt. Hosszú éveken át ez tradíció volt nálunk, nagyapám is, édesapám is Szencen római katolikus kántor volt. S tudvalévő, hogy ezt nem nagyon nézték jó szemmel, tehát a kádervélemény sem a legjobb volt rólunk. Az is előfordult, hogy eljöttek hozzánk, megnézték a pénztárunkat otthon, kérdezgettek édesapámtól sok mindent.- Édesapád mennyire vett téged komolyan gyermekkorodban, mennyire avatott be az életébe, életvitelébe? Mennyire próbálta megmagyarázni neked, mit jelentenek a házkutatások, mit jelent az ő kiállása, miért fontos stb.?- Édesapám tizenöt éves koromban, tehát elég korán meghalt. Vele nagyon korrekt kapcsolatunk volt. Meghatározta az életemet, hogy olyan korán meghalt, első éves gimnazista voltam. Semmi baja nem volt, makkegészséges ember volt. Valami problémája akadt a szívével, elment az orvoshoz. Az orvos azt mondta, hogy rossz a vérképe, gyulladása van, valamelyik fogát ki kell húzni. Beült a székbe, kapott egy injekciót, és közben meghalt. A nevelőanyánk, aki az én keresztanyám, hál istennek még él. Ő nevelt fel bennünket, engem is, a bátyámat is és főleg a húgomat, aki tulajdonképpen az édesanyánkra nem is emlékszik. Ami édesapámmal kapcsolatos, és amire nagyon emlékszem, hogy minden Csemadok-rendezvényen szervezőként, rendezőként ott volt. Minden magyar akción, ami a magyarsággal kapcsolatos volt, bárki is volt Szencen. De jártunk Pozsonyba, máshova is a környéken, jártunk különböző rendezvényekre Galántára, Diószegre. Az énekkarok akkor már kezdtek működni. Mikor én már eszméltem gyerekkoromban, minden ilyen magyar jellegű akción ott voltam, s ez nagyon meghatározta az életemet. Édesapám mindig azt mondta, arra, hogy magyar vagy, mindig büszke légy. S kivételesen büszke volt arra, hogy március 15-én születtem. Azt mondta, aki ilyen napon született, annak semmiképpen sem volna szabad a magyarságát elfelejtenie. De én arra soha nem is gondoltam. Ami példát tőle kaptunk, nemcsak én, hanem a bátyám is, a húgom is, úgy lehetne összefoglalni, hogy ő mindig de mindig tudta, hogy honnan származik és hova tartozik, a problémák és a nehézségek közepette is, ha valamilyen nehézsége akadt akár a munkahelyén, akár otthon a zaklatások miatt, vagy más jellegű atrocitások érték, akkor is. Olyan is előfordult, hogy a munkahelyén mondták neki, akár vezető beosztásba is kerülhetne, ha esetleg belépne a pártba, vagy ha nem is lépne be a pártba, de nem hangoztatná a véleményét. Ő ezt soha nem csinálta meg, azt mondta, inkább életében nem lép magasabb funkcióba. Bár a szürkeállományát tekintve, állítom, hogy két főiskolát végzetten is túltett, de soha nem volt papírja, diplomája, hogy főiskolát végzett, maradt a gimnáziumi végzettsége. Nagyon olvasott ember volt, főleg a magyar irodalmat nagyon jól ismerte. Ismerte a gyökereinket, tudta, hova tartozik a magyarság. A magyarsággal kapcsolatos dolgokról rengeteget beszélt nekünk.
