Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)
Vörös Péter
- Nem. Elmentem ugyanolyan mezei táborozóként, mint bárki más, soha nem volt bennem exhibicionista hajlam, hogy magamat mutogassam. Jobban szerettem a háttérből szervezni, de soha nem volt olyan vágyam, hogy az ilyen helyeken vezéregyéniség legyek.- És utána jött ez a sikertelen felvéteti, ami után Prágába mentéi?- Először Prágába, ahol egy év után közölték, hogy mivel Szlovákiából vagyok, és ott is van ilyen szak, próbáljam meg Pozsonyban. Akkor nem lehetett két helyre beadni a jelentkezést, ezért beadtam Pozsonyba magyar-történelem szakra. Ismét nem vettek föl, és ekkor elmentem Köbölkútra, ott dolgoztam egy háztartási gépeket és eszközöket forgalmazó nagyraktárban.- Ez elég szörnyű lehetett Prága után.- Igen, igen. És teljesen visszavonultan éltem. Addig, amíg Prágában dolgoztam, többet jártam Komáromba, Párkányba vagy akár Pozsonyba, mint amikor elkerültem Köbölkútra. Nem igazán éltem közösségi életet. Természetesen hallgattam a híreket, olvastam újságot, de nem volt kapcsolatom a külvilággal. Néha Kovács Dezső barátom, akivel egy faluból származunk, amikor hét végén hazajött az egyetemről, tájékoztatott a JAlK-ban zajló eseményekről. Az egyik hét végén azzal jött haza Dezső, hogy a kollégiumban találkozót szerveznek Duray Miklóssal. Erre én elmentem. Emlékszem, nagyon vártam a pillanatot, hogy találkozhassak Durayval, mert addig nagyon sok mindent hallottam róla, nagyra tartottam az ő kiállását, bátorságát, következetességét. A többi társam nevében nem akarok beszélni, de úgy gondolom, hogy az akkori magyar egyetemisták, akik számára fontos volt a szlovákiai magyarok jövője, példaképnek is tartották őt. Sok mindenről beszélgettünk, elsősorban a magyar oktatási intézmények jövőjéről, a fennálló kommunista rendszerről. Számomra Duray akkor egy a hitében és meggyőződésében eltökélt ember benyomását keltette, aki nem hajlandó semmilyen kompromisszumra az akkori kommunista hatalommal. Hajói emlékszem, ezután a találkozó után fogalmazódott meg bennem, hogy önmagában az, hogy magyarnak vallom magam, kevés. Elsősorban magyarként kell élni, és ha nemcsak elszenvedői akarunk lenni a jövőnknek, tennünk is kell érte. Majd 1986-ban felvettek végre a Komenský Egyetem Bölcsészkarának magyar-történelem szakára és ekkor kerültem Pozsonyba.- Amikor elsős lettél, ami nem a legkedvezőbb státus az egyetemen, neked már voltak Pozsonyban ismerőseid. A barátságaid erre alapozódtak, vagy a kollégiumra, vagy az évfolyamra?- Amikor Pozsonyba kerültem, meglehetősen sok embert ismertem. Első utam a JAIK-ba vezetett, ahol összeismerkedtem azokkal a magyar egyetemistákkal, akik Pozsonyban tanultak és fontos volt számukra, hogy a magyar diákok közösségéhez tartozzanak. Akit viszont mindjárt fölkerestem, az Püspöki Nagy Péter volt, akinek én szakmailag nagyon sokat köszönhetek, és akit a magyar történészhallgatók szakmai tudásáért és felkészültségéért nagyon tiszteltek. Vele való első élményem még gimnazista koromból való, amikor kiadta Boldogfa község történetéről szóló 401 VÖRÖS PÉTER
