Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)
Mihályi Molnár László
OlZSVl aVNlOiAI IA1VHI1A1 ✓ ./ ? f 326 - Mi történt Szepsiben ezt követően?- Még itt megegyeztem, hogy egy hét múlva néhány barátommal a kertemben találkozunk egy pinceépítési akció keretében. Az a hét a Prágára figyelés hete volt. Aztán már Pozsony is mozgolódott, de Kelet valahogy még aludt. November 22-én vagy 23-a táján a Tátrában volt a magyar szakosoknak egy továbbképzés, jóval korábbi meghívó alapján. Szepsiből Pulen Csillával mentünk az összejövetelre. Útközben a rádióban hallgattuk a hadügyminiszter nyilatkozatát, miszerint a csehszlovák hadsereg készen áll a szocializmus értékeinek a megvédésére. Akkor már töprengtem, hogy nem kellene-e kiszállni a buszból és visszamenni Szepsibe, mert ez egyértelműen azt jelentette, hogy a hadsereg készenlétben van. És nem mindegy, hogy az ember az irodalomról szórakozik, vagy pedig ott van, ahol lennie kell. A Tátrában, a szállodában éltük meg, hogy az első nyilvános kerekasztalt közvetítette a televízió, és bejelentették, hogy a párt lemond a vezető szerepéről. Jöttünk haza a busszal, azt hiszem, szombat volt. Gondoltuk, már itthon is nagy a forrongás, mint Pozsonyban. És csend, tétlenség, mintha semmi nem történne a világban. Vasárnap délelőtt sikerült a pincét befedni, és ebéd után jött hozzám Sülé Péter és Zsolner Ákos, hogy valamit tenni kellene. Szervezzünk valamit itt is. Ákost mint madárszakértőt ismertem, Sülé Pétert akkor még nem. Elmentünk a Városi Nemzeti Bizottság titkárnője, Zabóné után, hogy másnap szeretnénk a városházán megjelenni és egy kis összejövetelt rendezni a főtéren. Ezt, azt, amazt. Hát látva a pozsonyi, a prágai eseményeket, nem mondott nemet. Este a természetvédők irodájában volt az első összejövetel. Talán a Dittel Laura, Zachariáš Pisti, Remák Béla, nem is tudom, még ki, Zsolner és Sülé voltak ott, és valóban elkezdtük tervezni, hogy hogyan és mint, hogy egy tüntetést kéne szervezni a városban. Másnap délelőtt bementünk az iskolába, és a diákokkal együtt megszerveztük az első tüntetést, zászlós felvonulást a város főterén. Megálltunk a szlovák gimnázium előtt, hogy „gyertek ki, gyertek velünk”. A tanári kar ott remegett az ablak mögött. A diákok kijöttek, de egyetlen tanár sem, csak Štefan Pisti jött ki velük. Őt is, úgymond, azért küldték, hogy a gyerekek ne legyenek felügyelet nélkül. A magyar iskola részéről a gimnáziumi tanárok közül Balogh Gizi, Fialka Icu jött. Többiek nem nagyon mozdultak meg. Az igazgatóság egész nap ülésezett. Még mindig azt tárgyalták, hogy melyik diákot kéne kivágni, a Stromp Palit, a Suszter Zsuzsát vagy a Pulen Nándit? Valami ilyesmit, mert közben felülről állandóan zaklatták őket. Az első tüntetések még spontán és nagyon szervezetlen népgyűlések voltak. Előkerült egy pótkocsi kihúzva, ez lett a dísztribün. Jelszavakat is írtak néhányan, „Jogállamot, alkotmánybíróságot, demokráciát”, stb. Csehszlovák zászlók, trikolórok, szalagok. Hideg volt. Aztán megalakult a Polgári Fórum, mert itt, Szepsiben inkább Prágára figyeltek, mint Pozsonyra. Engem javasoltak elnöknek, de azt mondtam, hogy helybéli kell. És így esett a választás Zsolner Ákosra. Akkor már kialakult egy stáb, hosszú megbeszélések, követelések, följártunk Kassára gyűlésekre. Onnan is szedve az igét, meg jelszavakat, meg hogy mit követelünk. Mindenki kitalált ezt, azt, amazt, független szabad választásokat, alkotmánybíróságot, az alkotmány módosítását a szövetségi gyűlésben, vagyis új parlamentet, mindent. Persze volt, aki olyat kért mondjuk, hogy az ő utcájában javítsák meg a villanyt, vagy hasonlót, ilyenek is jöttek. No és legtöbben kimerültek abban, hogy ócsárolták a másikat. Ilyen népgyülések szinte minden este voltak. A kultúrház telve, mindenkit szabad volt szidni. Sőt felelőtlenül
