Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)
Liszka József
LISZKA JÓZSEF 310 november 17-e előtt ha vele beszéltem, mindig mindent megígért. De úgy ígérte meg, hogy el is hittem neki! S mindig ugyanazt ígérte meg, és ha három hónap múlva mentem, és akkor megint elmondta, hogy miért nem lett semmi az ígéretéből, de most már biztosan lesz! Addig beszélt, lyukat beszélt a hasamba, és én megint teljesen elhittem, és sajnáltam is őt, és hogy a legközelebbre biztos lesz. Számomra a Neszméri akkor, így összerakva ezeket az élményeket, az igaz-nemmondás szimbóluma lett. Amit ő mond, az biztos nem úgy van. Aztán mégis, mindig elhittem neki. Tehát ez volt 1989. november 17-ig. Azt követően, amíg ő ott volt a Csemadokban és együtt dolgoztunk így társasági ügyekben, akármit megígért, minden megvalósult. Tehát olyasmit, hogy vettek stencilező gépet, ami aztán Köbölkútra került. A Hírharangot azon csináltuk. Vettek, lehozatta oda, Köbölkútra, kocsit adott, embereket adott a cipekedésre. Ez csak egy példa, de ezt követően valóban amit megígért, az minden megvalósult. Nem is tudom mivel magyarázni. Egyrészt, hogy 1989 november 17-e előtt talán nem rajta múlt sok dolgok. Gondolom ez is benne lehetett. Talán ő is lazábban vette a dolgokat. Utána meg már volt annyi felelőssége, hogy a saját hatáskörében tudott dönteni. Én jóhiszeműen erre gondolok, de lehet, volt sok minden más az egészben. Akkor beindítottuk a néprajzi társaságot, nekem ez volt a közélet. Valaki a kemény politikába ment bele, én meg belementem a mondjuk szakmai közéletbe. Különben ez is idegen volt valahol tőlem, hogy elnökként szervezzem a dolgokat. Azért ez már több volt, mint azok az újvári játszadozások a néprajzi szakcsoporttal. Nemcsak az volt a célja, hogy szakembereket tömörítsen, egyik ilyen társaság se arra van, hanem inkább a néprajz iránt érdeklődőknek, a néprajzzal szimpatizálóknak vagy azt támogatni óhajtóknak a táborát jelentette a néprajzi társaság, azokat összefogni. És szép számmal voltunk, a csúcsidőben, azt hiszem, 150 fölött volt a tagságunk száma, amiből mondjuk 10-15 volt a diplomás néprajzos, talán még annyi se. A többiek olyanok, akik nem is akartak néprajzzal foglalkozni, csak befizették azt az évi tagsági díjat, aminek a fejében kaptak Hírharangot, kapták a különféle rendezvényeinkre a meghívókat, értesítőket, és ezzel informálódtak és közben támogatták az ügyet is. Bár szerintem, hogyha összeszámoltuk, akkor a tagsági di] fejében sokkal többet kaptak vissza, tehát többe került az nekünk. Vagyis a Csemadoknak. Tehát ez volt egyrészt, hogy összefogja ezeket az embereket, másrészt hogy valami központi szerve legyen a szlovákiai magyar tájak néprajzi kutatásának. Amolyan koordináló szerv, ami megpróbálja az eddig anyátlanul itt-ott működő kis sejtek munkáját összehangolni és jobb irányba terelni. Publikációs lehetőségeket próbáltunk, akartunk teremteni, az is egy fontos szempont volt, kutatási programot kívántunk szervezni, utánpótlásról akartunk gondoskodni. Meg is valósultak ezek, sorba vehetem, ha gondolod. Nemzetközi konferenciákat szerveztünk, kutatási programjaink voltak, a Honti kutatási program például több éven folyt a magyarországi társintézményekkel, a szobiakkal meg a Magyar Néprajzi Társasággal közösen csináltuk azt. Nyári továbbképző tanfolyamokat szerveztünk, ami nem volt teljesen helyes kifejezés, hiszen nem a továbbképzésről volt szó, mert tulajdonképpen inkább közép, főiskolás vagy egyetemista fiatalokat próbáltunk összetoborozni elég szép sikerrel, és az alapokra megtanítani őket. Nem tovább-, hanem alapképzés volt az. Illetve még az sem. Főleg a Szanyi Mari hozott be Galánta környéki fiatalokat, illetve aztán jöttek ilyen felhívások útján máshonnan is. 15-20 főből álló csapat összejött egy-egy nyárra és bizonyos kitippelt helyeken. Az első ilyenre 1990 nyarán került sor Gombaszögön, kecsői terepmunkával.
