Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)
Liszka József
LISZKA JÓZSEF 298 nyíre tudhattam szlovákul. Aztán elkerültem Pestre. Már Pest után, amikor kandidátusi előtanulmányokra jártam Pozsonyba, két idegen nyelvet is abszolválni kellett, az egyik nyelv a német volt, a másik meg kötelezően az orosz. Mind a kettőből volt egy felvételi beszélgetés, ilyen szintfelmérő, hogy milyen szinten tud az illető. És hát az orosz nemigen ment. És akkor valami Károlyiová nevű tanárnő megkérdezte, hogy a másik nyelv azért jobban megy, ugye? Erre mondtam, hogy hát persze, hiszen abból érettségiztem. Erre ő, szlovákból is érettségizett. Talán igaza volt.- Pesten milyen tanáraid voltak? Azt említetted, hogy megszeretted a néprajzot, de mit jelentett még számodra Pest?- Számomra elsősorban a könyvtárat jelentette. A néprajz tanszék valahogyan befogadóbb volt. Nekem a néprajz tanszék volt az, ahol rögtön közelebbi viszonyba tudtam kerülni a tanárokkal. Tálasi professzor például nem is tanított az első évfolyamban bennünket, de minden elsőst behívatott magához és elbeszélgetett vele. Hasonló eset egyébként később többször előfordult, több idősebb kollégával kapcsolatban is Pesten. Hogy no honnan van? Szlovákiából. Közelebbről? Érsekújvár környékéről. Még közelebbről? Köbölkút. És akkor Tálasi mondja, hogy igen, Gyurikovics György a Tudományos Gyűjteménynek az 1800 nem tudom hányadik évfolyamában írt a köbölkúti tóról és a rajta létező úszó szigetekről. Ismeri azt a munkát? Nem? Akkor azt okvetlen olvassa el. Nyilván ilyen kis apró gesztusok is közelebb hozták a néprajz tanszéket. Vagy később a Filep Tónival ugyanígy jártam, hogy neki is először Szlovákia, majd Újvár környéke, és kiböktem végre, hogy Köbölkút. Akkor elmondta, hogy 1969-ben, amikor egy terepkutatáson volt biciklivel, milyen nagy eső verte őt el éppen Köbölkúton. Egyértelmű kapcsolatot találtam a szülőföldem és a pesti tanszék munkatársai között. Tehát valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy több bizalommal voltam irántuk. Emberekre lebontva, hallgatókra lebontva többet foglalkoztak velünk. A régészeti tanszéken leadták az órákat, ha valami probléma volt, nem azt mondom, hogy nem álltak szóba, de nem volt ez az ő oldalukról jövő kezdeményezés, hogy most akkor beszélgessünk a hallgatókkal, vagy hogy megkérdezzük, mi is érdekli őket?- Tanárokat, neveket tudsz mondani, akikre nagyon szívesen emlékszel?- Már mondtam a Dömötör Teklát és a Tálasi Istvánt. Barabás Jenő volt még olyan tanár, aki a tárgyi néprajzot oktatta. Nagyon precíz, aprólékos emberke volt, akinek az óráin, azt szoktuk mondani, hogy megalszik a tej a szájában, úgy beszélt. Elég unalmas, de tömény órái voltak. De közben ő is egyenként foglalkozott a hallgatókkal. Én valami folklorisztikai tárgyból írtam egy TDK-dolgozatot, bevittem neki, ő azt a következő hétre elolvasta és hozzászólt, tanácsokat adott. Az Élet és Tudomány egyik cikkében valamilyen folklorisztikai szóhasználati hibára bukkantam, s ezt megírtam, s meg is jelentették a Kedves Élet és Tudomány rovatban. Legnagyobb meglepetésemre Barabás ezt is olvasta, s adandó alkalommal meg is dicsért érte. Csak később tudtam meg, hogy akkoriban a fia talán olvasószerkesztőként dolgozott a lapnál, tehát az is lehet, hogy már kéziratban látta a cikkecskémet. Ő erről persze nekem nem szólt. A Voigt Vilmos, az egy fontos személyiség az életemben. Hát, akkor ki nem állhattuk, rettegtünk tőle, utáltuk, emberevőnek tartotta minden hallgató, a rémálmunk volt a Voigthoz menni vizsgázni, mert szóval
