Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)
Liszka József
LISZKA JÓZSEF 294 foglalkozni. Én meg hallgattam mindezt, s hát erre úgy megsértődtem azon, hogy nekem ezt soha nem ajánlotta föl! Soha nem kérdezte meg tőlem, hogy én miért nem tanulok valamilyen nyelvet. Nem szóltam akkor semmit, csak utána napokig forrott bennem, hogy hát a mindenségit neki, azt mondta arról a csajról, aki ráadásul szlovák iskolába járt, hogy értelmes. És nekem meg miért nem mondja, én nem vagyok olyan értelmes, hogy én tanuljak valamilyen nyelvet?! Aztán kiböktem egyszer az anyámnak, hogy én úgy szeretnék németül tanulni, nem lehetne ezt valahogy megoldani? Hát dehogynem! Örültek neki, de hogyan megoldani? Mondtam, hogy Gedai lehet, hogy tudna segíteni. Őt kell megkérdezni. S úgy is lett. Anyám megkérdezte a Sanyi bácsit. Persze a következő szombaton már mentünk együtt a Belohorsky Aranka nénihez Újvárba, akihez beprotezsált. Ez nyolcadikban volt félév táján. Sanyi bácsi elmondta Aranka néninek, hogy ez értelmes gyerek, juj, de dagadt ekkor a májam!, és az alapokkal nem kell sokat vacakolni. Szombatonként jártam, aztán utána kilencedikben hetente kétszer utaztam föl Újvárba. A gimnáziumban is németet tanultam, és még oda is jártam hetente kétszer, ami néha szívfájdító volt, hogy a többiek mentek haza, vagy mentek focizni, csajozni, én meg mentem németre. Sokszor nagyon keserves volt, de most már visszagondolva nagyon megérte. Mert hát aztán végül is a sorsom úgy hozta, hogy a német nyelvnek nagyon sok mindent köszönhettem.- Hová jártál gimnáziumba?- Érsekújvárba jártam gimnáziumba- És az miiyen iskola volt?- A mostani eszemmel is azt mondom, hogy az nem volt jó iskola. Valószínűleg azért gondolom ezt, mert ott már nagy elvárásaim voltak. Olvasmányélményeim alapján a gimnáziumi tanárokról úgy gondoltam, azt képzeltem, mielőtt odakerültem volna, hogy azok ilyen tudós, publikáló emberek. Ez a kép, ez az elvárás élt bennem, mielőtt odakerültem volna. Na hát a valóság persze egészen más volt! Korántsem ilyen tanárok voltak ott. Kivétel, akire jó szívvel emlékszem, az osztályfőnökünk, Hornyák Pál, aki - mellesleg matematikus volt -, mint ember, mint osztályfőnök nagyszerű volt. Rá jó visszagondolni. Az összes többi szakosra nem tudok úgy jó szívvel emlékezni. Nem azt testesítették meg, amit én elvártam volna egy gimnáziumi tanártól. Amit a gimnáziumban tanultam, azt szinte az ő ellenükben vagy annak dacára, hogy ott voltak, tanultam meg. Főleg azokban a szakokban, amikre nekem szükségem volt. Reálosztályba kerültem és régész szerettem volna lenni. Tehát énnekem a történelem volt a fontos, meg a humán tárgyak. A magyar is fontos lett volna, de gyalázatos volt a magyaroktatás, a történelemoktatás is gyalázatos volt. A német meg azért nem volt érdekes, mert németül már gyakorlatilag tudtam. Tehát unatkoztam a német órán a többiek körében, akik akkor kezdték tanulni a nyelvet. Tulajdonképpen amit én ezekből a tárgyakból megtanultam, azt mind önszorgalomból tettem. A magyar szakosunk például, isten nyugosztalja, olyan volt, hogy az egész négy év alatt abból álltak az órái, hogy az anyagot diktálta egy füzetbe. Mert hogy a könyveket úgyis beszedik, és amikor az érettségire fogunk készülni, nem lesz miből tanulnunk. És ezért mindent a nagyfüzetbe szépen írjunk be. És akkor elkezdte az Anonymusszal vagy nem tudom mivel, és végig
