Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)

Balassa Zoltán

BALASSA ZOLTÁN

24 Zolnay László neves művészettörténész volt az egyik legjobb barátja. Remekül megértették egymást, holott egészen más típusú emberek voltak. Apám inkább prűd, visszahúzódó természet volt, Zolnay László meg nagy nőfaló, életművész. Apám a műemlékvédelemtől ment nyugdíjba és ez betett neki. Ez volt élete értelme. Parkinson-kórt kapott. Azt hiszem belejátszott, hogy nem dolgozhatott tovább szeretett munkakörében.

Anyám igyekezett mindenkit összefogni Besztercebányán, aki magyar volt. Elvhűen, megingathatatlanul magyar és református volt. Minket is így nevelt. Kiderítette, hogy hol él a környéken magyar gazda, akitől tejet lehet venni. A református istentiszteleteket az evangélikus egyház imatermében lehetett megtartani havonta, kéthavonta. Otthon persze mindig a magyar rádió szólt, vagy a Szabad Európa Rádió. Erről is van egy nagyon érdekes emlékem.

Apám egyik este azt mondja, kapcsold be már a Szabad Európát, nekem az az érzésem, hogy valami történt. Öt perc sem telt el, megszakítják a Szabad Európa műsorát és bejelentik J. F. Kennedyt lelőtték Texasban! Nemsokára meg bejelentették, meghalt. Ez akkor is az eszembe jutott, amikor fizikából mentem vizsgázni Wágner professzorhoz. Reggel mindig a Deutschlandfunk nyugatnémet adó szólt a szobámban, mert ott kedvemre való zenéket játszottak. De csak fél füllel figyeltem. Azt hallom, Robert Kennedyt meggyilkolták. Nem voltam benne biztos, hogy jól hallottam-e, vagy nem hallottam-e valamit félre. Vizsga alatt felhívja valaki a profot. Ahogy hallgatja, elkomorodik és közli, „nagyon köszönöm, hogy felhívtál”. Akkor már biztos voltam benne, nem hallottam félre semmit. Tényleg így volt.

Az általános iskolát Besztercebányán végeztem. Hivatalosan nem voltunk magyarok, mert a szüleim reszlovakizáltak, de azt azért mindenki tudta, hogy „magyargyanúsak" vagyunk. Az iskolában gyakran kellett énekelnem magyar slágereket. A Reszket a Hold a tó vizén-t például. Mindenki fogta a hasát a kacagástól. Ez nem kigúnyolása volt a magyar nyelvnek, legalábbis nem így értelmeztem, hanem egyszerűen az fakasztotta őket kacajra, hogy valami furcsa nyelvet hallanak.

Nagy változást jelentett az életemben, amikor Prágába jelentkeztem az egyetemre. Apám azt szerette volna, hogy menjek olyan egyetemre, amelyik olyan diplomát ad, amit külföldön is elismernek.- Lehet, hogy nem figyeltem, de a középiskolát hol végezted?- A középiskolát is Besztercebányán végeztem. A tanári karban nagyon sokan tudtak magyarul, anyám is ott tanított. A szlovák tanárnőm, Gábor tanárnő azelőtt könyvtárban dolgozott, és apámnak elmondta, ő magyar. Az egyik párhuzamos osztályba járt Gyönyör Pista, Gyönyör József közíró unokaöccse. Testvére bíró volt Besztercebányán. Amikor mentünk hozzájuk, anyám mindig mondta, gyönyörködni jöttünk. Állítólag ő is nagyon sok háttéranyaggal meg információval segítette testvérét a kutatásaiban. Gábor tanárnő Pistának egyszer azt mondta: „Gyönyör, maga miért nem változtatja meg a nevét?” Pista lassan, kényelmesen fölállt, s addig eszébe jutott, hogy mit válaszoljon. Kiegyenesedett, s a következőket mondta, tanárnő kérem, azért nem, mert az én felmenőim semmi olyasmit nem követtek el, ami miatt nekem szégyenkeznem kellene! Megkapta intelligensen a magáét. A fiatalabb tanárokkal baja volt, mert nem tudták leírni a nevét. Pista diktálta, gé, ipszilon, o, két pötty, en, ipszilon, o, két pötty, er. Ez nekik elég körülményesen ment, mert Pista ezt eldarálta. A földrajztanárunk, amikor egyszer egy magyar csoportot