Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)

Balassa Zoltán

Pozsonyban elvégezte a megfelelő tanulmányait, diplomát szerzett és így tanítani 23 kezdett Zólyom és Breznó között különböző helyeken, de Körmöcbányán is.

Apám is ezen a vidéken tanított, így ismerkedtek össze. Apám először evangélikus teológiára járt, de túl világiasnak találta az oktatást, ezért átlépett a tanítóképzőbe, majd megszerezte a középiskolai tanári képesítést is. A világháború végén szüleim Zólyomból elmenekültek a front elől, ezért nem akarták apámat igazolni. Ő aztán a pozsonyi megbízotti hivatalban elintézte az igazolást, de már a tanítóságból nagyon kifelé állt a szénája. Az orvos hosszabb időre kiírta, így elvégezte Pozsonyban a régész szakot, és azután először a radványi levéltárban dolgozott.

Szüleim 1939-ben Zólyomban házasodtak össze, ahol 1945-ig református gyülekezet és templom is létezett, akkor bombázták le. Újjá nem építették. Puskás Lajos volt a református lelkész, aki nagyon sok zsidót mentett meg. Besztercebányán még gyerekkoromban is volt magyar istentisztelet. Böszörményi László járt hozzánk. Ő keresztelt engem és húgomat. Később Rimaszombatból Vaszily János látta el a szolgálatot. Ez még a 70-es években valameddig folyt, aztán megszűnt. A zólyomiak is átjártak. Eljártak még a magyar katolikusok is, hogy magyar szót halljanak.

Amint mondtam, apám az ötvenes években a radványi levéltárban dolgozott. Ő rendezte a Radványszky család iratait is. A háború után volt egy különleges feladata. Az elhagyott kúriákból kellett behordania a levéltári anyagot. Kapott egy teherautót s járta a vidéket, mentette, amit lehetett. Nagy pusztulásnak volt a tanúja.

Azután régészként dolgozott a Közép-szlovákiai Múzeumban. Onnan el kellett mennie, mert volt egy nagyon furcsa igazgatója. Az utcánkban nagyon sokan tudtak magyarul. Az egyik oldalon Lukácsék laktak, albérlőként nálunk sokáig Singerék. Mindkettő zsidó család volt. Ezt tudtuk, de hogy zsidó kérdés vagy ilyesmi létezne, soha nem merült föl. Az ünnepeket megtartottuk. Trianonról megemlékeztünk.

Október 23-áról és március 15-ről is. 1956-ban a rádió mellett ültük. Végig nagy izgalmak közepette kísértük figyelemmel az eseményeket. Megmaradtak a korabeli rajzaim. Ezeken indiánok harcoltak magyar zászlók alatt. A May Károly-i romantika köszönt vissza. Akkor May Károly még tiltott irodalom volt, mert állítólag Hitler is kedvelte, és az elég nagy bűn volt. Ha valaki németül beszélt nyilvános helyen, azt reszkírozta, hogy lefasisztázzák. Hibásan, mert ha már, nácinak kellett volna nevezni az illetőt.

Szüleim a háború után vonaton utaztak Breznóbánya felé, és hogy ne ingereljenek senkit, franciául beszélgettek egymással. Valaki mégis megjegyezte a vonaton,

„tője strašné, už zase maďarizujú!" Idegen nyelv, francia vagy magyar, tök mindegy volt.

Gyerekkoromban mentünk az utcán, és ha jött szembe valaki, aki rossz szemmel nézte volna, hogy magyarul beszélünk, apám szólt, s szlovákra váltottunk. Én ilyenkor inkább hallgattam. Nem volt nagyon kedvem szlovákul beszélgetni a szüleimmel. Apám munkahelyén azért tudták, hogy magyar, és mikor a 60-as években a világbajnokságon a magyar focisták jól szerepeltek, jött a megjegyzés, no, magának még a foci is kedvezett! Akadt egypár kellemetlen ember a munkahelyén. Éreztették ezt vele, és ott kellemetlenkedtek neki, ahol csak lehetett. Azért is ment el aztán a múzeumtól. Stanislav Dúbravec, a Műemlékvédelmi Hivatal igazgatója vette magához. Apám nem volt párttag, de 1968-ban igazgatóhelyettes lett, ám a visszarendeződés után csak osztályvezető lehetett egészen a 70-es évek elejéig, míg nyugdíjba nem ment. A műemlékvédelem tartozott hozzá, ez volt az élete.

BALASSA ZOLTÁN