Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)
Korpás Pál†
különböző városainak főterein létrejött valami, a görög drámákhoz hasonló helyzet, ahogy a szónok szavaira a tömeg reagált. Valahogy úgy, mint ahogy a görög drámákban a kar válaszol az egyén kijelentéseire. Egy kicsit színházinak minősítettük, de azért fokozatosan kezdtük elhinni, még én, a szkeptikus is, hogy azért valami lesz itt. Jött aztán november, amikor már kezdett omladozni az a régi szocialista épület. Az az igazság, hogy elgyávultak a vezetők mind helyi, mind országos viszonylatban. Menekültek. Főleg azok menekültek, akik érezték, hogy csakis pártvonalon tölthettek be bizonyos tisztségeket, azért, mert volt pártkönyvük. Azt is el kell mondani, hogy azok között, akik abban az időben mint kommunisták részt vettek a közéletben, voltak azért karakán, becsületes emberek is. Rájuk én még most is fölnézek. A többség karrierista, haszonelvűséget tartotta szem előtt. Azt hiszem, hogy ilyen szempontból minden korban vannak a hatalmon levők között is olyan emberek, akiket miután az a hatalom leomlott, azután is lehet tisztelni. Természetesen ez nem a többség, hanem egy nagyon kis százalékról van szó. Magyar vonalon is voltak, akik akkor is, kommunistaként is kiálltak a magyarság mellett. Jött november 17-e, jöttek a diákmegmozdulások. A mi iskolánkban is levonultak a diákok, a magyarok is, a szlovákok is az étterembe. A szlovák igazgató ott volt, a mi igazgatónk, Csömör Béla, mivel tudta, hogy a 3. óra után lesz ez a diák-összejövetel, 10 perccel előbb befejezte az órát, s elhagyta az iskola épületét. Megijedt, nem volt felkészülve arra, hogy esetleg a diákok és a tanárok tömege elé álljon. Utána már sohasem jelent meg az iskolában. A szlovák gimnázium igazgatója odaállt a diákok elé, s néhány mondatot is elmondott. Még ki se fütyülték, mert volt benne annyi bátorság. Sajnos a mi igazgatónkat, nem tudom milyen okból, de bizonyára a félsz hazazavarta, s többet az iskolában nem is jelentkezett. Ő ugyanis az egész igazgatói működését, tevékenységét a párttagságára építette. Az ilyen emberek, akiknek talán más érdemük nagyon nem volt, megijedtek. Egy érdeme volt Csömör Béla igazgatónak, hogy magyar emberként vigyázott arra, hogy ne vonják össze a magyar iskolákat. Ha több ilyen érdeme lett volna, akkor azt hiszem, sem a tantestület, sem a diákság nem viszonyult volna olyan kritikusan az ő igazgatóságához. Hogy utána hogyan alakultak a dolgok az iskolában? Hosszabb ideig nem volt igazgatónk, csak helyettes - Molnár Zoltán -, akit aztán megbízott igazgatóvá neveztek ki. Utána nagy nehezen a kollégák engem rászedtek, hogy vállaljam el az igazgatói funkciót, s én lettem az iskola igazgatója 1990 másik felében, egészen 1991. június végéig. Akkor jöttek létre az iskolatanácsok, és javasoltak, hogy engem nevezzenek ki. Akkor ugyanis így történt a kinevezés igazgatóvá. Sajnos ez már régen a múlté. Úgyhogy ezzel, a szerintem nagyon fontos törvénnyel, szegényebb az oktatásunk. Az így kinevezett igazgató tudta, hogy annak a közösségnek is felelősséggel tartozik, amely őt javasolta arra a tisztségre. Most ilyen felelősséget az igazgatók nem éreznek. Aztán jött egy újabb váltás, más igazgató, és hát sajnos azt kell mondanom, hogy 1995-ben történt meg az a nagy törés, s nemcsak a mi iskolánk, hanem a szlovákiai magyar iskolák életében is. Még egyet el akarok mondani. 1993-ban ünnepségsorozattal emlékeztünk meg az ipolysági gimnázium megalakulásának 80. évfordulójáról. Ekkor Tenczel István volt az igazgató. Két évig készültünk erre a nagyszabású ünnepségre. Négy dokumentumot adtunk ki, az irodalmi színpad történetét, egy ünnepi évkönyvet, az iskola történetét és egy antológiát, amelyben azoknak a volt diákoknak versei, prózái szerepeltek, akik az ipoly-211 '< CL 00 CL CC
