Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)

Kolár Péter

KOLÁR PÉTER

188 időpontban nem vagyok ott, beteszi az ételt a sütőbe, hogy meleg maradjon. Ha megjövök, onnan kell kivennem, mert ha nem, azért ki fogok kapni, mondta tréfásan Irénke néni. Úgy döntöttem, mindent elfogadok. Megkérdeztem, hogyan tudom én ezt viszonozni. Majd, ha egyszer lesz pénzed, majd, de most semmi, ne is beszéljünk róla. Elbúcsúztam Kajla Bélától a kollégiumban, és bevonultam a Havas utcai menhelyre, a református szeretetotthonba. Ezzel egy egész életre szóló élményhez jutottam.

Rövidesen kiderült, hogy ez egy olyan „elit” szeretetotthon volt, ahol azok kaptak elhelyezést, akik a háború utáni rendszer megítélése szerint sem követtek el megbocsáthatatlan bűnt, s akik már az Osztrák-Magyar Monarchiában is a felső tízezerhez tartoztak. Azokhoz az értelmiségi körökhöz, amelyekből a miniszterek, miniszterek feleségei és más előkelőségek kerültek ki. Visszacsöppentem néhány évtizedet a történelemben. A lakótársaim excellenciás uramnak, kegyelmes és méltóságos asszonynak szólították egymást. Természetesen nekem is meg kellett tanulnom, hogy kinek milyen megszólítás dukál. Akkoriban, az én korosztályomból, úgy hiszem, már senki sem tudta, hogy ki a kegyelmes, az excellenciás, nemzetes vagy nagyságos asszony vagy úr. Fantasztikusan érdekes és értékes emberekkel ismerkedhettem meg. Olyan emberekkel találkoztam, akikért azért volt kár, mert nagyon sokat tudtak volna tenni 1945 után is Magyarországért, de egyszerűen nem kaptak rá lehetőséget. Laktak ott idősebbek is, például Szivi bácsi. Egyszer elkapott a folyosón: Öcsém, azt mondják, te kassai vagy. Mondom, igen. Hát, én amikor utoljára ott voltam a Jóskával... Jóskával? Melyik Jóskával? A Ferenc Jóskával. Kiderült, hogy a testőrparancsnoka volt Ferenc József őfelségének, ami annak idején nem volt kis tisztség, gondolom.

Nagyon szépek voltak az ott töltött hónapok. Jól felkészülhettem a vizsgákra, sikerültek a különbözeti megmérettetések. 1971 februárjától a következő évfolyamba járhattam, másodikba. A szeretetotthonból azonban nem akartak elengedni. Ahol annyi idős ember volt, mint ott, igen nagy szeretet vette körül a fiatalokat. Azért mondom többes számban, mert az otthonba olyan fiatal papnövendékek, diakónusok és diakonisszák is jártak, akik segítettek az ott lakó beteg, mozgásképtelen vagy nagyon idős embereknek. Ezeknek én is nyújtottam némi segítséget és vigaszt. Annak ellenére, hogy nagyon jól éreztem ott magam, ahol szinte családtagként fogadtak be, mégis úgy gondoltam, hogy azért csak jobb lenne az osztálytársakkal együtt lakni. Megpróbáltam bejutni a kollégiumba.

Ennek akkor igen bonyolult volt a módja egy felvidéki önköltséges diák számára. De valahogy el kell kezdenem az ügyintézést. Azt azonban tudtam, ha az ember azzal állít be, hogy szeretnék itt lakni, akkor a részletek ismeretében kapásból kirúgnak. Gondoltam egyet. Véletlenül jó ismeretségben voltam Ortutay Gyulával, akire ma már általában csak politikusként emlékeznek. Mi, mármint a kassai klubosok vele mint néprajzkutatóval tartottuk a kapcsolatot. Ortutayt egy alkalommal úgy hívtuk meg Kassára, hogy szerveztünk számára egy kelet-szlovákiai körutat. Nagykaposra mentünk. Már a színpadon kellett volna lennie, azonban nyoma veszett. Sehol az égvilágon nem találtuk. Én is kerestem s végre megtaláltam. Elnézést érte, a mosdón elromlott a zár, és becsukta magát. Onnan szabadítottam ki őt. Ez neki mulatságos, emlékezetes élményévé vált, amin utólag jót nevetett. Évekkel később még emlékezett rá, s én is. Egy életem egy halálom, gondoltam, meglátogatom Ortutayt, aki akkor, ha jól emlékszem, civilben az Elnöki Tanács tagja vagy elnöke volt. Kifürkésztem, mikor tartózkodik a MTA Országház utcai épü-