Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)
Kolár Péter
létében, eredeti munkahelyén, és bejelentkeztem. Azonnal fogadott. Elmondtam, hogy segítséget kérek, mert valahogy be kellene kerülnöm a kollégiumba, de az nem egyszerű dolog. Arra lennék kíváncsi, nem ismeri-e a budapesti Műszaki Egyetem valamelyik vezetőjét, akivel el lehetne érni valamit. Leültetett, elmondtam a kálváriámat, és csak annyit kérdezett, Perényi Imre a rektor? Mondom, a Perényi. És nem ad neked kollégiumot? Mondom, nála nem is voltam, be sem jutok a rektorhoz, de még a közelébe sem. Behívta a titkárnőjét és megközelítően a következő levelet diktálta: Kedves Imrém, hogyan gondoljátok, hogy egy utolsó afrikai bantu négernek is adtok elhelyezést a kollégiumban, és egy - ez így volt - felvidéki magyar gyerek nem kap egy ágyat nálatok? Hát te hogyan építed a szocializmust? Ez egy félmagán levél volt, amely azért rávilágított arra is, hogy egyes politikusok igencsak másként gondolkodtak és tettek a háttérben, mint a nagy nyilvánosság előtt. Azt mondja a titkárnőnek: Tegye be borítékba, címezze meg, Perényi Imre rektor elvtársnak. Nekem pedig a következőt mondta: Menj le az egyetemre, de ne add oda a levelet senkinek, csak Perényinek! Hát ugye a tartalma miatt is, nem lett volna jó, ha máshová kerül. Rögtön futottam az egyetemre. Magyarországon azokban az években sokkal, „feudálisabb” volt a társadalmi rendszer, mint Szlovákiában. Mert Kassán ha be akartam menni a dékánhoz, bekopogtam, aztán bementem. Ha a rektorhoz, akkor mondjuk a titkárnőhöz kopogtam be, de az megkérdezte, hogy elég-e, ha holnap fogad a rektor elvtárs. Bizony, Budapesten nem lehetett csak úgy bejutni egy dékánhoz, nem beszélve a rektorról. Első titkárnő, második titkárnő, hivatalszolga, titkárságvezető, milyen ügyben, mit szeretnék, majd elintézi ez vagy az, nem tartozik a rektorhoz stb. Bementem az első titkárnőhöz, mondom, levelet hoztam a rektor úrnak. Hagyjam ott, majd odaadja. Nem, csak a kezébe lehet adni. Kitől hozta? Ortutay elvtárstól. Azonnal beljebb ment egy helyiséggel. Rövidesen kijött és beljebb invitált. Mondom a magamét ott is. Na, gondoltam, az Ortutay név majdnem olyan, mint Salamon Béla jelenete, a ha én egyszer kinyitom a számat. Jó diák lévén itt már azzal kezdtem, hogy Ortutay úrtól hoztam egy levelet a rektor úrnak. Egy pillanat, s beljebb ment még egy szobával, majd kijött. Onnan a titkárságvezető jött elő. Ortutay úrtól hozta a levelet? Legyen szíves átadni, beviszem. Én pedig mondom a magamét: rá van írva, hogy saját kezébe. Akkor parancsoljak. Bekerültem minden műszaki egyetemista urához, a rektorhoz. Átadtam a levelet. Elolvasta s elvörösödött. Elintézzük a dolgot, mondja, csak nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Erre nincs megfelelő jogszabály. Mert hiába írja az Ortutay úr, hogy bantu néger meg minden, arra van törvény, mert fejlődő országok könnyen támogathatóak, de egy határon kívüli magyar diákkal mit lehet kezdeni, ha önköltséges és nincs szlovákiai minisztériumi engedélye. Ha nincs államközi egyezség stb., akkor hivatalos segítséget nem lehet adni. Ennek ellenére javasol egy megoldást, bemutat a rektorhelyettesnek, Lasztity Radomírnak, aki magyarországi kisebbségi. Ő majd kitalál valamit. A rektorhelyettes jó partnernek bizonyult. Először elpanaszoltuk egymásnak a nemzetiségi problémáinkat, s megegyeztünk, hogy két-három nap múlva ismét meglátogatom, addig megpróbálnak valamit kitalálni. Az akkori jogrend azonban hivatalos lehetőséget nem biztosított. Azt még csak el lehetett intézni, hogy feketén bekerüljek a kollégiumba, az étkezés azonban már nem volt szimpla ügy. Azt már csak magyarországi lakcímmel lehetett megoldani. Kitaláltak egy nevet, és én hivatalosan is kollégista lettem. A rektorhelyettes feketézett azért, hogy szállást kaphassak a kollégiumban és étkezési jegyet a menzán. Igaz, fájó szívvel, de elköltöztem a Havas utcai szere-189 rv-LU j*!S»«aSS!5SS VLU Cl <
