Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)
Grendel Lajos
hogy az író nagyon szabad ember belülről, tehát ha valaki számára a diktatúra szoros, akkor egy írónak mindenképpen az. Másrészt az írónak vannak olyan lehetőségei, amilyenek egy átlagembernek nincsenek, hiszen tud sorok között üzenni. Te hogyan élted meg a normalizációt, az egész 1970-es, 80-as éveket?- Ez egy nagyon érdekes és nagyon bonyolult kérdés. Ugyanis a Madách Könyvkiadó egyfelől állami intézmény volt, tehát a Madách Kiadóra nézve is ugyanúgy kötelező volt a hivatalos kulturális politika érvényesítése, ahogy minden más kiadóra vagy folyóiratra nézve is az volt. Be voltunk szorítva egy cellába, minden könyvkiadó, minden folyóirat. A kérdés az volt, hogyan tudunk az ilyen nagyon kemény politikai, irodalompolitikai és ideológiai elvárásokkal szemben színvonalas könyveket is kiadni. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy a Madách Kiadóban, az akkori Madách Kiadóban a főszerkesztőtől, illetve korábban még az igazgatótól a korrektorokig volt egy hallgatólagos megállapodás. Erről ott ennyire nyíltan soha nem beszéltünk egymás között, de volt egy íratlan szabály, hogy amennyire csak lehetséges, igyekszünk minden értékes és tehetséges szerzőnek a művét valamilyen módon, sokszor kompromisszumok árán is, megjelentetni. Megjelenhetett nálunk, hogy csak egy példát mondjak, Tóth Lászlónak az Istentelen színjáték című verseskötete. Három évig feküdt a kiadóban úgy, hogy a szerkesztőség a főszerkesztő támogatásával, a főszerkesztő Fonod Zoltán volt, mégiscsak átverekedte a cenzúrán. Még az Štb is beleütötte az orrát, hogy ez a kézirat ne jelenhessen meg. Vagy ilyen volt néhány iródiás fiatalnak az első kötete is. Például Talamon Alfonzé vagy Farnbauer Gáboré. Ezekért a kötetekért, ezeknek a köteteknek a megelenéséért elég hosszú közelharcot kellett vívni, és ez csak úgy volt lehetséges, hogy a kiadó főszerkesztője, akkor már Duba Gyula volt a főszerkesztő, és a szerkesztőség összezárta a sorait, és hát végül is ezeket a csatákat megnyertük. Voltak aztán könyvek, amelyeket persze nem lehetett kiadni. Ilyen volt Janics Kálmán kézirata, amelyet egyszer csak az igazgató ott talált az asztalán, és gyorsan visszaküldte postán. Amit jól is tett, mert másnap megelent az Štb illetékes elvtársa, és kérte a kéziratot, ami már akkor nem volt a kiadóban. Az irodalompolitikai szempontból kényesnek tekinthető kéziratokat sikerült még azok között a nehéz körülmények között is megelentetni. Nem mondom, hogy ez valami óriási ellenzéki manifesztáció volt. Ez szívós aprómunka volt.- Ha már a Madáchnál vagyunk, más ott dolgozó vagy odalátogató ember is nagyon pozitívan nyilatkozott arról a szellemiségről, ami a 80-as évek második felében a Madáchban uralkodott. Mondanál pár nevet, kik voltak ott, és mit jelentett az, hogy ott mindenről lehetett beszélni, ott minden szóba kerülhetett.- A legelső helyen én Mayer Juditot említeném, a kiváló nyelvművelőnket. Ő lett az osztályvezetőnk, a szlovákiai magyar irodalomrészleg vezetője azután, hogy Zalabai Zsigát elüldözték onnan. Azért említem Mayer Juditot az első helyen, mert amikor balhé volt, mindig ő vitte el a balhét. Ő tartotta a hátát, tehát mint főnök konfliktusos helyzetekben odaállt mellénk. De említhetném Fonod Zoltánt is, akit szintén azért távolítottak el a kiadóból, mert egyszer-kétszer összezördült a pártközponttal. Konfliktushelyzetekben ő is mindig a szerkesztőség mellé állt. És aztán a fiatalok, Balia Kálmán, Szőke Edit, Cséfalvay Eszter, később Tóth Karcsi. Mi csináltuk a balhét, de a főnökeink megvédtek. Egyébként most belegondolva, hogy ott mi min-131 GRENDEL LAJOS
