Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)

Varga Sándor

előbb magamnak más munkahelyet. No ez az, ami akkor a magamfajta jobboldali elhajlással megbélyegzettnek nem volt könnyű, sőt sokszor teljesíthetetlen feladatot jelentett. Felhasználva régebbi kapcsolataimat, megpróbáltam elhelyezkedni aspiránsként a Történettudományi Intézetben. Meglátogattam az akkori igazgatót, Július Mészárost, akinél diákkoromban tudományos segéderőként dolgoztam több hónapon keresztül. Nem ígért ugyan semmit, de javasolta, hogy adjam be a jelentkezésemet a pályázatra, és majd meglátja, mit tehet az érdekemben. Nem kételkedtem a jóindulatában. A beszélgetés során azonban nagyon finoman jelezte, hogy a döntés nem kizárólag az ő kezében van. Mivel ő nem volt párttag, ez nagyon reálisnak tűnt. Nem is vettek fel. Mint később megtudtam, az elutasításomban nagy szerepet játszott az a kádervélemény, amelyet a Csemadok akkori pártszervezete adott rólam, amelyben szovjetellenesnek és nacionalistának tüntettek fel. Ez, azzal együtt, hogy egy magyarról volt szó, a pályázat elbírálásánál túl nagy hátrányt jelentett számomra. Kiderült ugyanis, hogy felvettek egy olyan fiatal, szlovák nemzetiségű történészt, aki szintén elkötelezettje volt a 68-as reformoknak, és szintén eltanácsolták az előző munkahelyéről. Csak valószínűleg nem olyan vad, bosszútól átitatott kádervéleményt kapott, mint én a Csemadokbeli elvtársaktól. Második nekifutásként jelentkeztem a rádió központi levéltárosi tisztségére kiírt pályázatra. Ide sem vettek fel. Ebben a szorult helyzetben, sűrű bocsánatkérések közepette látogattam meg a levéltári főigazgatót, aki ugyanaz a személy volt, mint aki 1966-ban engem beiktatott a komáromi járási levéltárosi posztra. Ő régi párttag volt, és 1968-ban nem kötelezte el magát túlságosan a reformok mellett, így 1970-ben már politikailag erős embernek számított. Nem hánytorgatta fel, hogy 1968-ban otthagytam a komáromi levéltárat. Nagyvonalúan kezelte a 68-as politikai szereplésemet is, mondván, fiatal, tapasztalatlan emberről van szó, esélyt kell neki adni, hogy visszataláljon tanult szakmájához, és felejtse el a politikát. Az ő utasítására vettek fel a Szlovák Állami Központi Levéltárba. Itt a kutató konzultánsi és kiszolgálói feladataival bíztak meg. Megjegyzem, ez egy olyan poszt volt, amelyet senki sem akart vállalni a kollégák közül. Állandó jelenlétet és széles körű ismereteket követelt meg a levéltár iratairól és fondjairól. Azzal az érvvel helyeztek ide, hogy tudok magyarul és németül, ami szintén fontos ezen a helyen, mert gyakran megfordulnak itt külföldi, főleg magyar kutatók is. Elvállaltam, és örültem, hogy van munkahelyem, igaz, a lehető legalacsonyabb fizetést kaptam. Ez a politikailag motivált fizetésbeli diszkrimináció azután végigkísérte a közel húszéves levéltári pályafutásomat.- Tehát 1971. január 1-jétől ott üldögéltél a levéltár kutatójában. A napi munkán kívül foglalkoztál valamilyen kutatással is?- A kutatói konzultánsi munkának az állandó lekötöttség és egyéb hátrányai mellett volt számomra pozitív hozadéka is. Ahogy teltek az évek, egyre több hazai és magyarországi történésszel ismerkedtem meg. Ezek a kapcsolatok sok tekintetben tájékozottságot jelentettek a számomra, amelyet a szakmában tudtam hasznosítani. A kezdetektől fogva ugyanis teljes erőbedobással belevetettem magam a kutatómunkába. Először a pozsonyi Jogakadémia 1850-1914 közötti történetét dolgoztam fel. (...) Ezt követően került a kezembe a levéltárban egy olyan iratanyag, amelyet forrásként jól fel lehetett használni a távíró, tele-755

VARGA SÁNDOR