Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Varga Sándor
tanultuk meg, hogy mit jelent a magyarsághoz tartozni, szeretni hagyományainkat, és büszkének lenni történelmünkre. Ezt főleg Gáspár Tibor tanár úr magyar irodalmi óráin keresztül szívhattuk magunkba. Ehhez a időszakhoz kapcsolódik egy másik meghatározó élményem, amelyet az 1956-os októberi forradalom idején éltünk át. Még két hónap sem telt el azóta, hogy Komáromban megkezdtük a tanulmányainkat, amikor október 23-án Budapesten kitört a felkelés és forradalom. Másnap reggel az első tanóra helyett az intézmény összes diákját felrendelték a második emeleti aulába. Röviden ismertették velünk, hogy Magyarországon ellenforradalmi események zajlanak, és meg akarják dönteni a szocialista rendszert. Ezután felolvastak egy, az intézmény diákjai és tanárai nevében megfogalmazott, igen durva hangú, az ellenforradalmat elítélő nyilatkozatot, és kérték hogy szavazzuk meg. Megkezdődött a szavazási procedúra. Mi akkori, még kissé zöldfülű kilencedikesek, a felsőbb osztályosokat figyeltük, hogy ők miképpen reagálnak. A kérdésre, hogy ki van a felolvasott nyilatkozat elfogadása mellett, senki sem tette fel a kezét. Kínos csönd támadt. Az elnökségi asztalnál ülő igazgató és a járási pártbizottságról kiküldött elvtárs egy pár pillanatra tanácstalan lett, majd az igazgató fenyegető szavakkal illetett bennünket, diákokat. Végül úgy döntöttek, hogy az osztályokban fogjunk megvitatni az eseményeket, és ott szavazzuk meg a nyilatkozatot. Úgy emlékszem azonban, hogy az osztályban már nem került sor szavazásra. Ezt a történetet, annak hátterével együtt, Gáspár Tibor már többször elmondta és írásban is rögzítette. Én most csak az akkori kilencedikes személyes élményeit vázoltam. A párt azonban nem hagyta megtorlás nélkül ezt az engedetlenséget. Legnagyobb sajnálatunkra osztályfőnökünk, Gáspár Tibor kapott büntetést. Azzal vádolták, hogy ő bíztatta a diákokat, hogy ne szavazzák meg a nyilatkozatot. Büntetése az lett, hogy néhány évig nem taníthatott a gimnáziumi osztályokban, csak az alapiskolában. Hadd ejtsek néhány szót az osztálytársaimról is! (...) Osztálytársam volt többek között Nagy Kázmér, aki a 80-as években a járási nemzeti bizottság elnöke volt Komáromban, később kereskedelmi miniszter a szlovák kormányban, a rendszerváltás után pedig a Szlovák Nemzeti Tanács alelnöke lett. Ugyancsak osztálytársam volt, Vavreczky, alias Gálán Géza, aki a színművészi és rendezői pályán vált ismerté, nemcsak Szlovákiában, de Magyarországon, sőt szakmai körökben, Csehországban is. Szólnom kell még Boros Kálmánról, aki egy évtizeddel az érettségi után Svédországban találta meg az érvényesülés útját, de megmaradt a ragaszkodása nemzetéhez és szűkebb hazájához, így az egyik ottani magyar közösség szervezője lett. Nem kerülhetem meg Stirber Lajos nevét sem, aki kiváló zenepedagógus és zenész Komáromban. Publikációs tevékenységet is folytat, zenei oktatási módszertani anyagok összeállítása fűződik a nevéhez.- Abban az időben Komáromban már működött a Magyar Területi Színház (Matesz), ott volt a múzeum, milyen élményeid vannak ezekkel kapcsolatban? Jártál színházba, vagy bóklásztál a múzeumban?- A Matesz előadásait megnéztük. így hirtelen a Néma leventére emlékszem mint emlékezetes produkcióra. A Matesz színészei akkor Komáromban sztároknak számítottak. Pletykák terjengtek róluk, és ha valaki az utcán látott egy színészt, azt élményként mesélte ismerőseinek. Gyakran jártunk moziba is. A komáromi múzeum abban az időben azonban igen elhanyagolt állapotban volt. Ott egyszerűen nem volt 749 VARGA SÁNDOR
