Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Tóth Károly
TÓTH KÁROLY 734 - Nehéz elmondani, mert szinte torlódtak az események. Sok irányból kezdtek szerveződni az emberek. A Duna-parton az öreg hídnál volt valami művészklub, ott jelentek meg az első szónokok. Egyre többen jelentek meg az emberek. Olyan volt ez, mint egy nyitott fórum, mindenki mondta a magáét, sok ember találkozott, baráti beszélgetések folytak éjszakákon át. És kristályosodni kezdett a kép. A Hviezdoslav téren tüntetések kezdődtek, aztán kicsinek bizonyult a tér. A Gottwald téren folytatódott és a SZNF terén tetőzött az egész. (...) De az első napok legfőbb kérdése az volt, hogy ki, milyen szinten, milyen erővel tud részt venni a folyamatban. Emlékszem arra, hogy kedden éjszaka megkerestük Budajt valamilyen pozsonyi földszinti lakásban, ahol a Bratislavské listyt készítették. Magyaráztuk neki, hogy itt most a tüntetéseket kell megszervezni, hogy mi Magyarországról minden kapcsolatunkat mozgósítani tudjuk. Semmit sem értett az egészből, az újsága következő számáról tanakodtak, ő akkor a zöldeknek volt az egyik vezéralakja, de idegenkedett attól is, hogy valami magyarok ebbe bekapcsolódjanak. Több napnak kellett eltelnie ahhoz, amíg megértette, hogy egy több tízezer fős tüntetés minden részletét át kell gondolni, nem lehet mindenkit a mikrofonhoz engedni, hogy ha valaki felvállal egy tüntetést, annak minden következményét vállalnia kell. Mi akkor a budapesti Bős-Nagymaros elleni tüntetéseken részt vettünk, ott voltunk a március 15-i ellenzéki tüntetéseken, és persze Nagy Imre újratemetésén is. Szigeti Lacinak sikerült a kerékasztalon meggyőznie az embereket, hogy minden tüntetésnek megvan a maga dramaturgiája, tudni kell, hogy mit akarunk, és ehhez kire, mire van szükségünk. Szigeti későbbi presztízse ezekben a napokban alakult ki, a tüntetések „dramaturgja" volt. A legszebb az volt, hogy miután a kerékasztalnál megbeszéltük az egyes tüntetések, pontosabban felszólalások menetét, azok, akiknek szerepük volt, a tribünre mentek, akiknek pedig nem jutott szerep, ott tüntettek a téren kezükben a kulcsokkal. Nagyon sok magyar volt akkor ott. Naponta találkoztunk azokkal, akikkel a Néhány mondat és más egyéb akciók kapcsán ismerkedtünk meg. Nappal jártuk a vidéket, megpróbáltunk megjelenni mindenütt, délután négy körül pedig már a VPN-ben voltunk, egy óra múlva pedig a téren. (...)- Milyen fontos megbeszélésekre emlékszel ezekből a napokból?-Volt egy nagyon meghatározó megbeszélés Ján Langoš lakásán, csütörtökön, azt hiszem, november 23-án az éjszakai órákban. Csak páran voltunk ott. Engem Kusý hívott oda. Arról folyt a beszélgetés, hogy hogyan tovább. Minden fontos ember ott volt: Budaj, Kusý, Fedor Gál, Milan Šimečka és még páran. Egy Boris Zala nevezetű szakállas ember pár oldalas papírt húzott elő, mondván, hogy ő már megfogalmazta a programot, és azt vitassuk meg. Nem volt rossz szöveg, csak végig valami nemzeti forradalomról beszélt. Szlovák forradalomról, miegymás. Ha magyarul olvastam volna az egészet, és ha azt olvastam volna, ami akkor Budapesten teljesen természetes volt, hogy „magyar forradalom", talán fel sem tűnt volna, de a szlovák nemzeti forradalom nagyon bántotta a fülemet, hiszen akkor mi már mindenütt ott voltunk, és mi (állam)polgári forradalmat képzeltünk el. Tehát szlovákiait és nem szlovákot. Szóvá tettem ezt. Nem sokan értették, hogy miről beszélek. Sokáig kellett magyaráznom. Mindenkinek természetes volt az egész. Aztán Kusý mellém állt, és az ő tekintélye lehengerelte a társaságot. Ott és akkor dőlt el, hogy Szlovákiáról, és nem szlovákokról
